Mint tudjuk, a Veszprém ma (csöndben) világelsőnek kikiáltott kézilabdacsapata a sportág BL-jében az elmúlt hetekben megverte az előző döntő két csapatát: az Atletico Madridot és a Kielt. Előbbit idegenben, utóbbit odahaza.
Ilyen eredményt magyar klubcsapat – dacára a Kovács Péter vezényelte Bp. Honvéd hajdani BEK-győzelmének (1982) – soha nem ért el. Azzal a nem jelentéktelen különbséggel persze, hogy „az” a Honvéd tisztán magyar játékosokat vonultatott fel, „ez” az MKB Veszprém pedig 50 százalékban légiósokat. A hasonlítgatásnak különben nincs sok értelme, mert játékminőségben a mai BL többszörösen felülmúlja elődjét, amiképpen a fociban is a BL a BEK-et.
Mindez persze csak felütés kíván lenni ahhoz a teljesen váratlan vereséghez, ami a „világverő” veszprémieket egyetlen igazi hazai riválisuk a Pick Szeged otthonában érte (24-31). Legyen elég annyi, hogy a spanyol edzővel és spanyol importsztárokkal büszkélkedő Veszprém ezúttal nem hogy „alulteljesített” volna: végig vesztesként bolyongott a pályán a kupákban őhozzá képest harmatosan szereplő szegediekhez képest.
Vajon miért? Jóllaktak volna a BL-ben? Ez egyike a lehetséges magyarázatoknak. Vajon azért, mert a remek importjátékosokban ugyancsak 50 százalékos rátát fölmutató Pick Szegedből ezúttal kijöttek a valóságos, tényleges erőadottságok? Ez is lehet. Vagy azért, mert külföldi kupahányattatásai miatt a Szeged mindenképp idehaza akart elégtételt venni? Nem kizárt. De mindennél inkább abban lelhető fel – talán – a magyarázat, hogy a veszprémieket nem a riválisnak, hanem az ellenségnek szóló barátságtalan légkör fogadta a Tisza-parton. Azaz, diktálná az elemi logika, a Szegedről elszármazott, ott nevelkedett és Barcelonába onnan átigazolt Nagy László miatt kaptak ki.
Daraboljuk föl a látványt, amelyben sokunknak része volt. Ha az MKB Veszprém csak hétgólos vereséget könyvelhetett el a végén, nem többet, abban nem Nagy a ludas. Ő tudniillik a maga hét góljával a hátán vitte a csapatát. A többiek mondtak csődöt, mindenekelőtt a spanyolok (Ugalde, Oneto, Rodriguez). Meg talán az edző (Ortega), aki semmit nem tudott kitalálni – ellentétben riválisával, Skaliczki Lászlóval.
Nagyot tehát nem riasztotta vissza a szegedi szurkolók által készített óriásmolinó, amelyen az volt olvasható, hogy „a szíven szúrt város”. Egy botrányos ötletdarab, melyről mindenki tudta, hogy a Veszprémben játszó román Marian Cozma meggyilkolásáról készült dokumentumfilmre („Szíven szúrt ország”) hajaz.
Szó, mi szó, Nagy valóban azt mondta egyszer, hogy számára két város létezik csak: Szeged, ahonnan 12 évvel korábban ment el, meg Barcelona. Ehhez képest a katalán fővárosból Veszprémbe igazolt, ami sok szegedi szemében nyilván kimerítette az árulás („szíven szúrás”) fogalmát.
De ez komplett hülyeség. Nagy László vérprofi, aki csodálatosan játszott végig bő egy évtizedet Spanyolországban, majd amikor a hazatérése napirendre került, csak Veszprémből kapott olyan ajánlatot, amelyik szakmailag is, anyagilag is jó volt neki. (Azért mondom: szakmailag, mert biztos vagyok benne, hogy a „csomagban” benne volt a spanyol különítmény, edzőstül, játékostul.) Nem tudok róla – persze ez elvileg nem kizárt –, hogy a Pick Szeged is igényt tartott volna rá. Most „a szegediek” nem kértek rajta egyebet számon, mint a lokálpatriotizmust. Körülbelül úgy, mint ha a Boca Juniors vagy a River Plate szurkolói keresztre feszítették volna a kölyökkorától Barcelonában élő és játszó Lionel Messit, amiért nem náluk játszik.
Minden utólagos szegedi meakulpázással együtt és annak dacára is le kell szögeznem: „a nagylaci” bennünket, magyarokat – amióta hazajött – végképp nem szúrt szíven, épp ellenkezőleg. Az olimpián a válogatottat (kivált a felejthetetlen izlandi meccsen), Veszprémben saját klubcsapatát valósággal az egekig röpítette. Profi módra teljesített mindig, amikor a pályán volt.
A baj nem vele van, hanem annak a bizonyos szegedi meccsnek a légkörével. Kilenc magyar válogatott volt a pályán, majdhogynem fele-fele arányban egymás ellen. Simán elkezdhették utálni egymást, noha mindőjükre szükségünk van. Illetve már nem is. Két veszprémi, Fazekas Nándi, a kapus és Iváncsik Tamás lemondta a válogatottságot, s noha mindketten pótolhatók – Fazekas nehezebben, Iváncsik könnyebben – jelzés érkezett arról, hogy a Mocsai Lajos vezette csapat vidékén az Eb-selejtezők előtt valami nincsen rendben. Ettől persze (mire ez a lapszám megjelenik) simán túl kell jutnunk az európai kézilabdában nem jegyzett letteken, aztán idegenben a szlovákok ellen is (a horvátok csak tavasszal esedékesek), ami biztos kijutást ígér a 2014-es dániai Európa-bajnokságra. De a német mondást, miszerint „Ich möchte deine Sorgen haben” – azaz „örülnék, ha csak olyan gondjaim lennének, mint neked”, Mocsaira nem egészen gondolom érvényesnek. Neki, mint a lelkek közismert doktorának, alighanem egy csomó személyes sértettségen, ellenségeskedésen is úrrá kell lennie, mielőtt taktikát fogalmaz, ami, az igazat szólva se neki, se nekünk, szurkolóknak nem hiányzott.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!