Itt én nyerek

Aztán a végén Novak Djokovicsé lett. Azóta, hogy tavasszal visszatért a nagy versenyekre, Nadal mindent vagy majdnem mindent megnyert, csak Wimbledonban bukott el. Övé lett a Roland Garros, aztán a US Open trófeája: mindkettő úgy, hogy Párizsban az elődöntőben, New Yorkban a döntőben verte meg a világelső szerbet. Amikor a Wimbledonban győztes skót Andy Murray lesérült, világossá lett, hogy a tenisz a továbbiakban erről a két emberről fog szólni, lévén Roger Federer – most már manifeszt módon – leszálló ágban.

A Djokovics-reváns csak októberig váratott magára, amikor is az I. kategóriás (ún. 1000-es) pekingi verseny (China Open) döntőjében a szerb két sima szettben megverte Nadalt – és onnantól fogva nem volt megállás. Djokovics megnyerte az év utolsó, ugyancsak I. kategóriás, ugyancsak sztárokkal teletűzdelt versenyét, Bercyben (Párizs) – ahol azonban nem Rafa, hanem a spanyol No.2. Ferrer volt az ellenfele – majd a londoni O2 arénában a világ nyolc legjobb teniszezőjét felvonultató évzáró „világbajnokságot” is. Ezúttal Nadalt gyűrte le a végén, épp oly simán, mint Pekingben.

Én ezeket a meccseket hiánytalanul végigbámultam. Valamennyi csak arról győzött meg – amit korábban is tudtam –, hogy Novak Djokovicsnak kötélből vannak az idegei és az önbizalma csaknem határtalan. Ehhez képest a bercyi és a londoni döntőben is Ferrer épp olyan ideges volt, mint Nadal. Kiváltképp az előbbi, aki előbb a Roland Garros döntőjébe majd a második párizsiba (de ezúttal fedett és kemény pályán) is „bepimaszkodta magát”, s ha Djokovicsot megveri, pályafutása csúcsára ér. Közel volt hozzá. Kétszer is 5-3-ra vezetett, de a lelki teher súlya alatt mindkétszer megremegett a keze. A szerb mindkét szett végjátékában négy-négy játékot nyert ellene sorozatban. Csak néztem, hogy az addig remeklő spanyol miként képes annyi ki nem kényszerített hibát ütni sorozatban. Hát úgy, hogy a vele szemben álló ember arcára ki volt írva: „itt én nyerek”. És ettől a pszichológiai nyomástól Ferrer összeomlott. Nem bírta idegekkel. De mentségére legyen mondva, Nadal se a londoni vb-n. Őt Djokovics – akit a világ legjobb adogatás fogadójának és a „kétkezes fonák bajnokának” tekintenek – azzal kergette bolondulásig a spanyolt, hogy folyamatosan balkezes ellenfele jobbik oldalára, a tenyeresre ütötte fonák keresztjeit, de annyit és annyira az alapvonal közelébe, hogy „a világ legjobb tenyeres játékosát” előbb-utóbb hibázásra kényszerítette. És ha az megvolt, jött a fonák egyenes Nadal fonákjára (balkéz!), amivel az ellenfél végképp nemigen tudott mit kezdeni. És miközben Nadal egyfolytában furcsállkodott és idegeskedett, Djokovics képéről csak úgy sugárzott az „azt csinálok veled, amit akarok” mosolya.

Van abban is valami célratörő pimaszság, hogy amikor ziccert hibázik, a szerb, másokkal ellentétben, nem veri földhöz az ütőjét, nem káromkodik, hanem megmosolyogja önnön ügyetlenségét. Ez is elég a pszichológiai zavarkeltéshez. Djokovics, ellentétben riválisai 90 százalékával, soha nem úgy áll föl egy látszólag vesztő helyzetben, saját adogatásánál, hogy akkor most „elment a szett”, hanem – mint az ugyanerről híres hajdani nagy bajnok, Pete Sampras – üt két ászt és egy ponttal felérő adogatást, amelyet megalázó győztes ütéssel fejez be.

Mondottam volt: kötélből vannak az idegei. Ellenfeleire olyan lelki terhet rak, amit azok nem vagy csak nagyon nehezen tudnak elviselni.

P. s. Ez idő tájt a kissé bizarr ATP-szabályok szerint még mindig Nadal (Peking óta) a világelső. Ő tudniillik egy csomó pontot gyűjtött össze azokon a versenyeken, ahol 2012 júniusa és 2013 tavasza között nem indult, míg például Djokovics azzal, hogy „csak megvédte” Pekingben, Bercyben és a vb-n szerzett bajnoki címeit (ahol tavaly nyoma nem volt a spanyolnak), sokkal rosszabbul járt. Merthogy nem lépett előre. Maradt, ahol volt, s ezzel a többszörös vesztes – de a „nulláról induló” –, Nadal egyszerűen elébe rúgtatott.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!