Felipe Matos 2002-ben érkezett Magyarországra. Brazília egyik szegénynegyedében nőtt fel, s jövőjében benne volt az ígéret, hogy a tehetséges fiúból egyszer majd jól kereső, profi futballista lesz.
Csapatjáték, de egyéni sport is. Ezt a szemléletet próbálja átadni a tanítványainak a Ferencváros U19-es csapatában Felipe Matos. A brazil gyökerű és európai légiós múltú edző egészen kicsikkel is foglalkozik, de ezt magyarázza a mostanában szép sikereket elérő teremfocistáknak is. Éppen ezért teljesen mindegy, hogy gyors-e egy játékos, de buta; vagy okos, ám lassú, mert ha mentálisan nem felkészült arra, hogy egy legyen a tizenegyből, sosem lesz kiemelkedő játékos.
Felipe Matos tudja, hogy Brazíliában teljesen másként állnak a gyerekek a focihoz. Magyarországon a kimagaslóan jó képességű srácok is „bocsánat, hogy élünk” mentalitással lépnek pályára, háttérbe húzódnak, senki nem készíti fel őket a jó értelemben vett sztárságra. A dél-amerikai országban ugyanakkor már a hétéves gyereknek megtanítják: ha kimegy a pályára, ő a középpont. Rá figyel több tízezer ember, vagyis nem lehet visszahúzódó. Bírnia kell a fényt, a figyelmet, az ünneplést, a szidást, mindent, ami egy nagy közfigyelemmel kísért sportban tevékenykedő embernek kijár. Brazíliában nincs olyan focista, aki azt mondja: bocsánat, engem nem lehet fényképezni, mert nem vagyok közszereplő. Brazíliában a labdarúgó éppen annyira közszereplő, mint a politikus vagy a szappanoperahős. A nézőket, a jegyvásárlókat pedig minden érdekli, ami szeretett játékosukkal történik – legyen az szerelmi dráma, korrupció vagy bármilyen esemény a magánéletükből.
Felipe Matos hétévesen kezdett futballozni São Paulóban. Nagypapája a Flamengo játékosa volt, nagybátyja szintén focistamúlttal támogatta – futballdinasztiába érkezett tehát 1983-ban. Pénzt először tizenhat évesen keresett a játékkal, és ezt minden brazil gyerek tudja: a jobb életért játszik, edz és küzd. A szegénynegyedből a sporttal lehet felkapaszkodni egy olyan világba, amiről mások csak álmodnak. A foci pedig üzlet. Felipe úgy véli, Magyarország ugyan az átmenet időszakát éli még, ám kezd jó üzletté válni a sport, és az irány nem rossz. Igaz, gyerekcipőben jár még a tehetségkutatás; sok tehetséget egyáltalán nem látnak a szakemberek, így sok lurkónak esélye sincs arra, hogy az élsport közelébe kerüljön. Szerinte az ország elszegényedett részeiben kellene lámpással keresni a tehetségeket, éjjel-nappal, külön keretet biztosítva erre. S bár a sport lehetőséget jelent, az önmagában nem elég, ha a tehetségkutatás csupán a sportolás ígéretét hordozza magában. A váltáshoz, a kitöréshez szemlélet- és életmódváltásra van szükség, megfelelően kell táplálkozni, rendezni kell a családi hátteret, és el kell feledtetni a nincstelenség és nélkülözés érzését.
Maga is megtapasztalta, milyen előrébb és előrébb jutni. Szeretett játszani, de amikor jobb ajánlatot kapott, továbbállt. Úgy véli, nem éppen lélekmelengető, amikor eladják a játékost a „húspiacon”, de élni kell valamiből, így játszani is. A focista ugyanis termék, áru. Ezt is meg kell szokni. Megjárta Spanyolországot, Szombathelyen a Lombard Haladást, Görögországot, rövid kitérőt tett Romániában, de azt „túl maffiásnak” találta, majd elszerződött Peruba, s végül 2006-ban visszatért Magyarországra.
A középpályás támadót mindig is a szenvedély hajtotta. Edzőként is. Azt vallja, Magyarországon magyar srácoknak kell játszaniuk, őket kell felkészíteni és megtanítani a játékra. Mert övék a jövő. S bár ő brazil, immár Magyarországot tekinti hazájának, és eltökélten hisz benne, hogy jó lesz a magyar foci – csak fel kell nőnie még egy generációnak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!