Alig akadt meglepetés a napokban véget ért idei átigazolási szezonban: a nagy és gazdag klubok sokat költöttek, a kicsik keveset. A topjátékosokért annyi pénzt fizettek ki, amennyi nem is létezik, miközben az európai szövetség próbálja elérni, hogy a klubok ne költhessenek többet, mint amennyi a tényleges bevételük.

  <h1>A pályán néha a kicsik nyernek: Milton Keynes Dons–Manchester United 4–0</h1>-
  <h1>Európai klubok igazolásai Európán kívülről</h1>-
  <h1>Klubcserék Európában</h1>-

A pályán néha a kicsik nyernek: Milton Keynes Dons–Manchester United 4–0

- – Kép 1/3

Napvilágot látott egy tanulmány, amelyet az Európai Klubszövetség (ECA) rendelt meg a Price Waterhouse Cooperstől (PwC), a világ egyik legnagyobb könyvvizsgáló és üzleti tanácsadó cégétől és az olaszországi LIUC Egyetemtől. A feladat az volt, hogy kiderítsék, milyen szabályszerűségek mozgatják az európai labdarúgópiacot.

A kutatók a 2011/12-es és a 2012/13-as idényt vizsgálták. A teljes, több mint 120 oldalas elemzés megtalálható a PwC Magyarország honlapján; mi a legfontosabb megállapításokról beszélgettünk Fekete Miklóssal, a cég üzleti tanácsadási részlegének vezető munkatársával. A tanulmány egyik közhelyesnek tűnő, de számokkal alaposan alátámasztott megállapítása szerint a futball mint iparág működése nem sokban különbözik a gazdaság egészének működésétől.

A szerzők az 54 UEFA-országot három csoportra osztották.

„A legmagasabb csoportba tartozó országokban a fociipar fejlettebb és gazdagabb, így nem meglepő, hogy ezek a csapatok adják az európai futballbevételek 82%-át. Ezek az országok pedig gazdaságilag is jelentősen jobban teljesítenek, az összeurópai GDP 71%-a innen származik. Ebből is látható, hogy a foci végső soron a gazdaság leképeződése” – mondja a szakember.

A két idény alatt összesen 14 322 játékos adás-vételt vizsgáltak, csaknem 5 milliárd 200 millió dollár értékben.

Az összes transzfer 66%-a UEFA-országokból indult, míg Európán kívülről leginkább Dél-Amerikából érkeztek játékosok (14%).

Egy átlagos európai játékos transzferértéke 400 ezer dollár. Az öt topbajnokság (a francia Ligue 1, a német Bundesliga, az angol Premier League, a spanyol La Liga és az olasz Serie A) klubjai esetében összesen 5491 igazolás történt a két szezon alatt. A legtöbb élő szerződéssel rendelkező játékos átigazolását Olaszországban jelentették be (szám szerint 856-ot, ami több mint kétszer annyi transzfert jelent, mint a listán az olaszok után következő angol liga esetében), ám az elmúlt két évben a szigetországban költötték a legtöbbet játékosokra (1369 millió eurót).

Szintén a Premier League deficitje a legmagasabb, azaz az angol kluboknál nyílt legtágabbra az olló az igazolásokra költött és az azokból befolyó pénzösszeg között. Érdekesség, hogy a La Liga csapatai az elmúlt két évben 551 millió eurót költöttek játékosokra, bőven elmaradva az angolok kiadásaitól, ennek ellenére rendre két spanyol élcsapatnál érik el az átigazolási csúcsösszeget (idén sem volt ez másképp).

„A tanulmány nem tér ki az UEFA törekvésére, hogy az igazolásokra fordítható összegek limitálásával megakadályozza a klubok eladósodását. Fekete Miklós szerint a külső szabályozás akkor válhat szükségessé, ha a piac önmagától nem képes fenntartható növekedési pályára állni, ám erről itt nincs szó.”

A vizsgált időszakban a legmagasabb csoportba sorolt országok csapatai több mint 1 milliárd dollárt osztottak vissza a kevésbé tehetős kluboknak az igazolások által. „Így a jelenlegi rendszerről elmondható, hogy képes a versenyből fakadó egyenlőtlenségeket valamelyest kiegyensúlyozni” – állítja a pénzügyi szakember.

A FIFA álláspontja szerint fontos a nevelőegyesületek támogatása, ezért hozták azt a szabályt, hogy az átigazolási díj öt százaléka azt a klubot illeti, mely a játékost fiatal korában edzette, tanította és invesztált tehetségébe. Ez a kompenzációs rendszer az elmúlt két évben összesen 57,9 millió dollárral segítette a többnyire kisebb klubokat, ám ez a térség transzferkiadásainak csupán 1,15%-át jelenti.

Szintén a versenyegyensúlyt szolgálhatja az a tény, hogy az elmúlt tíz évben összesen 578 csapat (átlagban országonként 11 különböző együttes) léphetett nemzetközi porondra a különböző UEFA-rendezvényeken, és juthatott jó Bajnokok Ligája- vagy Európa Liga-szereplés esetén extra bevételekhez.

Bár a tanulmány ezzel nem foglalkozik, annak megállapításaiból következik, hogy a labdarúgásra sokat költő, jelentős erőforrásokkal rendelkező, de hagyományosan nem „fociországok” hamarosan meghatározó szereplői lehetnek a nemzetközi labdarúgásnak. Fekete Miklós szerint húsz éven belül számolhatunk az indiai vagy kínai labdarúgással, de a legközelebb az elithez az amerikaiak vannak. „Az Egyesült Államokban egyre többet költenek rá, egyre színvonalasabb a bajnokság és rohamosan nő a nézőszám. Az USA már ezen a vb-n is jól szerepelt, és szerintem éveken belül ott lehet a világ élvonalában.”

És mi a helyzet Magyarországgal?

„Amennyiben elfogadjuk azt, hogy a labdarúgásban a piaci viszonyok a meghatározók, akkor még sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a magyar foci versenyképes legyen a világban. Meg kell nézni, hány magyar játékos igazolt a topligákba (1991 óta a legkevesebb – a szerk.), és hogy hol tartunk ebből a szempontból a szomszédos országokhoz képest.”

A tanulmány felhívja a figyelmet a túlzottan magas ügynöki díjakra. A klubügynökök 865 igazolásban vettek részt – jellemzően az UEFA-országokon belül történő tranzakciók során –, díjuk a két év alatt 254 millió dollár volt, ami az igazolások értékének 14,6%-ra rúg.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!