Lassan egy éve már, hogy a magyar jégkorong-válogatott csatlakozott a világelithez, a fiúk készülnek a májusi A csoportos világbajnokságra, ugyanakkor adja magát a kérdés: meddig tart a lendület, és mit várhatunk a jövő nemzedékétől?
Sokkal több tárul elénk az U válogatottak főhadiszállásán, a Tüskecsarnokban, mint egy csillogó jégpálya és néhány pár lelkesen szikrázó korcsolya. Valós és átvitt értelemben is. A pályán szünet nélkül zajlanak az edzések és az edzőmeccsek, kemény ütközésektől és edzői utasításoktól hangos a csarnok.
Utóbbiból amúgy bőven akad, hiszen a Magyar Nemzeti Utánpótlás Program (friss lapszámunkban interjú jelent meg a program kidolgozójával, Glenn Williamsonnal, itt) egyik fontos eleme az, hogy a fiatalok nem csak saját edzőikkel dolgoznak. Az állandó trénerek mellett sokszor kluboktól hívott vendégedzők tartják az edzéseket. Vagyis a „bő keret” kifejezés szinte minden szinten megállja a helyét. A nagyobb merítési lehetőség érdekében pedig minden korosztály válogatottja több lábon áll. Az U20-as korosztályban két csapatunk játszik a legmagasabb nemzetközi szinten, másik kettő lejjebb, akárcsak az U18-ban. A fiatalok pedig, amint lehet, csúsznak is a forró jégre: 16 éves kortól már a lehető legmagasabb szinten kell játszaniuk.
A szakemberek így tudják nyomon követni azt, ki hogyan fejlődik, s ez alapján tudják kiválasztani, milyen profilú, adottságú és jellemű játékosokra számítanak a korosztályos válogatottaknál – posztokra lebontva. Merthogy a fiatalokat nem csak kemény ütközésekre, technikás ütésekre, siklási és fordulási technikákra, csapatmunkára és egyéni akciókra kell megtanítani. Aki bekerül a programba, azt sportolói életpályára nevelik, és már azt is tanulja, hogyan kell interjút adni. A Tüskecsarnok alagsorában található metodikai központban az erőfelmérő eszközök és az aktív pihenést segítő pingpongasztalok mellett külön videosarok is található, ahol oktatófilmeket vetítenek. Az eddig elvégzett munka a program sikerességét igazolja: a magyar U16-os válogatott kanadai tornagyőzelmével (kép fent) a magyar hoki – ha apró lépésekkel is, de – elindult előre, ami felveti a kérdést, hogy akkor érdemes-e jelentős pénzt ölni Magyarországon a jégkorongba, mint ahogyan azt is, megéri-e – akár légiósként – nálunk játszani.
Ez utóbbira szomorú példa, és nem túl reménykeltő Metcalfe Tyler esete. A kanadai támadóból lett magyar védő a felnőttválogatott húzóembere, gyermeke születésekor azonban hazautazott, ahol azóta tanári állást kapott – és már fel is hagyott a hokival. Ez persze csak egyetlen példa, de tökéletesen láttatja, hogy bár van potenciál a magyar hokiban – főleg külföldi szemmel –, egyelőre akadnak vonzóbb lehetőségek is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!