Nincs kedvem azon elmélkedni, hogy valóban lefelé megy-e a magyar jégkorong-válogatott, amint azt sokan mondják.
Abból az egyetlen – bár roppant kellemetlen és váratlan – vereségből, amelyet Ladányi, Sofron, Kovács és társai a papíron gyöngébb Hollandiától idehaza elszenvedtek, „távlatos” következtetések levonása indokolatlan volna. Pláne, hogy az edző is, a szaksajtó is, a közönség is a pőre balszerencsének tulajdonította a szétlövéses alulmaradást; Diego Scandella, a megbízott szakvezető pedig ki nem fogyott a magyar csapat dicséretéből. Ugyanő azonban tett egy tanulságos megjegyzést is: alighanem vérfrissítésre van szükség, és még április, a Budapesten megrendezendő Divízió I-es világbajnokság előtt.
Egyszóval, ha van min elmélkedni, az nem a hegy- vagy lejtmenet, hanem az elöregedés. Joggal sztárolt korongosaink között túl sokan vannak olyanok, akik már ott voltak a Divízió I-es vb (2008) történelminek számító győzelmi dobogóján s nem kevesen – úgy fél tucatnyian – olyanok, akik túl vannak a harmincon, sőt a harmincötön. (Éppenséggel az utóbbi évtized messze legjobb magyarja, Palkovics Krisztián 37 éves fejjel – szerintem – még simán befért volna a válogatottba. A korátlagot tekintve túl korán vonult vissza.) Óriási teher van, illetve lesz a szövetség és a februártól Scandella örökébe lépő új kapitány vállán: eldönteni, időszerű-e egy kockázatos fiatalítás még a vb előtt, vállalván akár annak az ódiumát is, hogy egy nagyon kiegyenlített mezőnyben (ahol a hollandoknál csak erősebb csapatok vannak) nem nyerünk, hanem bukunk. Jó nagyot.
Egyelőre nem tudni, ki lesz az új kapitány, csak annyit, hogy nem magyar. Ez nem újdonság, mert az elődei se voltak azok. Pat Cortina, a sikerkovács, akit mindenki visszasír, Ted Sator, Kevin Primeau és Scandella észak-amerikai (3:1 arányban kanadai) importárut képviseltek. Cortina ma az NSZK (egyre jobb) válogatottjának az edzője, ráadásul egy olyan atmoszférában, amelyet csak irigyelni lehet. Olvasom, hogy a Berlin–Nürnberg rangadóra 35 ezer embert várnak, annyit, mint talán sehol a világon, legalábbis hokimeccsen. Sator, akinek kapitánykodása alatt tavaly ugyanezeket a hollandokat 7-3-ra vertük, hazájában, az USA-ban az NHL-től távol, főiskolai szinten tevékenykedik, Primeau viszont bonyolultabb esetnek bizonyult, mint az elődei. Benne – mind az EBEL-ligában vitézkedő Fehérvár edzőjében egyszersmind a magyar válogatott kapitányában – nagyon rövid idő, de az áprilisi, ljubljanai vb-leszereplése után bizonyosan – megrendült mind a klubcsapat, mint a szövetség bizalma, s így állt elő a mai helyzet, amikor is a Sapa Fehérvár AV 19-et már egy cseh edző (Jan Neliba) vezeti, a válogatottat meg pár hónapig Scandella, aki Primeau segédedzője volt, és, dicséretére legyen mondva, ezen a státusán nem is akar „javítani”. Ami annyit jelent, hogy asszisztensként megmaradna a magyar válogatott mellett (neki van egy olasz klubcsapata), de főállásban, kapitányként semmiképp se.
Egy biztos: a szövetségi kapitány és a fehérvári edző státusa a jövőben egészen bizonyosan szétválik, ami talán nem is olyan nagy baj, sőt.
És akkor visszakanyarodnék az elejére: felfelé vagy lefelé? A magyar (idegenlégiósokkal megtűzdelt) élcsapat, amely évek óta küzd – eredményesen – egy osztrákként elkönyvelt, valójában szlovén, horvát, magyar, sőt cseh (Znojmo) klubcsapatokkal megtűzdelt bajnokságban, Primeau vezetésével botrányosan kezdte az idei szezont, noha tavaly még a rájátszásig jutott. Amikor Primeau-nak felmondtak, kilencedik volt a tizenkettes mezőnyben, e sorok írásakor – Neliba egy hónapos tevékenysége után – ötödik. Az, hogy a listavezető Viennát odahaza 3-1-re verték, önmagáért beszél.
Mindent egybevéve úgy fest, hogy a magyar jégkorong a magyar labdarúgáshoz képest talán fordított mintát kínál. Miközben a fociban közhelynek számít, hogy csak a válogatottunk juthat el valamely nagy nemzetközi megmérettetésig (bár ez a Norvégia elleni 0-2 után az illúziók világába írható, megint), a klubcsapataink semmi szín alatt, hokiban az a helyzet, hogy miközben a válogatott körül sűrűsödnek a kétségek, a fehérvári klubcsapat – ha nem is az orosz vagy a cseh szuperliga nívóján, de egy mégis csak elismert, mondjuk a szlovák bajnoksággal egyenértékű tornán – a legjobbak között van vagy lehet. Teljesítményét hálálja a közönség is, mert a sóstói futballstadionban a minap nem voltak többen a Kecskemét elleni meccsen, mint a jégcsarnokban a Fehérvár– Vienna találkozón. (Holott a Video - ton költségvetése, reklámja, hivatalos felkaroltsága még csak egy napon se említhető a Sapa Fehérvár AV19-ével.)
Ezzel együtt is: a nemzeti színeket a jégkorong-válogatott viseli, és egészen bizonyos vagyok benne, hogy amikor majd a Divízió I-es vb-t rendezik a Papp László Sportarénában, a magyar meccsekre megtelik a nézőtér. Ki nem lehet verni a szurkolókból azt a hitet, hogy ami 2008-ban nem idehaza, hanem a távoli Szapporóban sikerült (értsd: a győzelem), annak valamiképp hazai pályán is sikerülnie kell. A tét: feljutás a jégkorong-világbajnokság A-csoportjába, ahol ugyan bennmaradni ilyen hagyományokkal, adottságokkal rendelkező csapatnak nem lehet (kísért a hajdani NDK emléke), a helyek ott majdhogynem béreltek, de a remény az, ami, mint tudjuk, utoljára hal meg. Mi, jégkorongbolondok hinni fogunk a feljutásban is, a maradásban is. Amiképp a Fehérvár (legalább) helyosztós teljesítményében. Against all odds – „mindennek dacára” –, ahogy Phil Collins énekelte.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!