„Ez a győzelem nemcsak a Videoton, hanem az egész magyar labdarúgás számára is nagyon fontos eredmény” – mondta a Gent kiejtése után Paulo Sousa, a fehérvári csapat edzője és a magyar futball nagy barátja, aki egyébként nem köszön a magyar szövetségi kapitánynak, és uli-buli meccsen lefejel egy magyar sportújságírót.
A tréner játszott néhány igazán nagy klubban – Benfica, Juventus, Dortmund, Internazionale –, kétszeres BL-győztes és Világkupa-nyertes is volt, valószínűsíthető tehát: meg tudja ítélni, mi a lényeges valójában, és milyen távol van attól az Európa Liga selejtezőjében aratott diadal. Pláne, hogy a kvalifikációs szakaszon még a Videotonnak sem sikerült túljutnia…
Ám a szakvezető megpróbálja megemelni a sikert, igaz, a „sóstóiak” legalább a prológ eddigi részében eredményesek voltak. Merthogy a másik három magyar együttes – mint rendesen – halmozta a kudarcokat: az EL selejtezőjében az MTK olyan szlovák vetélytárssal szemben maradt alul, amelynek nemhogy egy-egy játékosát, de magát a Senica klubot sem ismerte senki; a Honvédot miszlikre aprította az Anzsi Mahacskala, éppen úgy, ahogyan korábban a Hamburg vagy a Fenerbahcse tette azt a nagy múltú Kispest legújabb kori testedzőivel; a Debrecent pedig a fehérorosz BATE Boriszov akadályozta meg abban, hogy felkerülhessen a Bajnokok Ligája főtáblájára. Hiába Michel Platininek a keletiek számára könnyített programja, az „UEFA light” a magyarokon nem nagyon, legföljebb másokon segít.
Kész szerencse, hogy itt van az olimpia. Honfitársaink ragyogó győzelmeket aratnak, nyert már vívó (Szilágyi Áron), úszó (Gyurta Dániel és Risztov Éva), tornász (Berki Krisztián), atléta (Pars Krisztián), kajakozó (Kozák Danuta, a Szabó Gabriella, Kozák, Kovács Katalin, Fazekas Krisztina négyes, valamint a Dombi Rudolf, Kökény Roland kettes), így aztán most senki nem törődik idehaza a labdarúgással, mert olyan szép belemerülni a sikerekbe, a zászlófelvonásba, a Himnuszba. A hatás jótékony, hiszen régen volt már annyira békés és egységes Magyarország, mint ezekben a napokban, a futball pedig külön is köszönhetne az ötkarikás találkozónak, elvégre ebben az áldott időszakban senkinek nem kell szembenéznie a londoni ünnepi játékokhoz képest különösen lehangoló labdarúgó-realitásokkal. Azért írom, hogy köszönhetne, mert az első számú sportág hazai köreiben nem szokás szembenézni semmivel…
Ennek nyomán nyomják, csak nyomják az NB I-es mérkőzéseket a különböző televíziós csatornákon – hetenként nyolcból hetet –, de jelenleg nincs panasz a nívóra, mert az ország lakosainak többsége az olimpiát nézi, így nem látja, milyen merényletek történnek a futball ellen a hazai pályákon. Az embert mindenekelőtt azért fogja el a szomorúság, mert ma befejeződik az olimpia, véget érnek „azok a szép napok”, melyekre ugyanúgy emlékszünk majd, ahogyan máig bennünk maradt Paul McCartney felfedezettjének, Mary Hopkinnek 1968-ban lemezre vett dala, a Those were the days…
Kár, nagy kár, de előbb-utóbb vissza kell zökkenni a hétköznapokba, marad nekünk a lapos „heti hetes”; már, ha lesz kedvünk egyáltalán bekapcsolni a készüléket. A tévékben egyébként olyan hangnemben beszéltek idáig a magyar futballról, amilyen emelkedetten közvetítettek az olimpiáról; legalább ennek a tónusnak vége lehetne, hiszen a nézők közül mindenki „zongorázni” tudja a teljesítmények közti különbséget. A szakításban azonban korántsem vagyok biztos: bizony előfordulhat, hogy változatlanul zúdulnak ránk a „nagyon fontos” szövegek…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
