– Doktor úr, van nekem egy vékony testalkatú, kicsit félénk fiam. A többiek sokszor megverik, de én szeretném, ha végre kiállna magáért. Azt gondoltam, elküldöm bokszolni. Ott embert faragnak belőle.

– Ezt nagyon rosszul gondolta. Semmiképpen nem ajánlatos olyan sportágat választani neki, ami ennyire távol van az adottságaitól. – mondja Dr. Kárpáti Róbert pszichiáter, a magyar vívóválogatott mentális felkészítője. Ha félénk, törékeny a srác, akkor keressünk neki olyan sportot, ahol megtanul küzdeni, de nem kell feltétlenül, hogy fájjon neki. Legyen az nyugodtan egy csapatsport, ahol a csapatba kerülésért is meg kell harcolnia.

– Ki válasszon: a gyerek vagy a szülő?

– A gyerek első sportágát általában a szülő választja. Szerencsés esetben olyat, ami valóban illik a gyerekhez, amiben jól érzi magát. Sajnos legtöbbször a strukturálatlan személyiségű, kicsit frusztrált szülő a saját ki nem teljesedett vágyait próbálja meg a gyerekkel „újraéletni”. Ezekből a szülőkből lesznek aztán a pályák szélén őrjöngő dúvadak, az elfogult teniszapukák és tornászanyukák.

– Mi a tapasztalat: ezek a srácok otthagyják a szülői álmokat, vagy a végletekig próbálják beteljesíteni azokat?

– Számokat nem tudok mondani, de a gyerekek egy része még időben kapcsol. Amint kezd kialakulni a személyisége és az önálló akarata, otthagyja a szülők által választott sportágat és – jobb esetben – újat választ. Rosszabb esetben a kényszer akkora trauma volt, hogy inkább sosem sportol többé. Ez a szülő felelőssége.

– Mondják, hogy a sport fegyelemre tanít. Mi a helyzet a tényleg fegyelmezetlen gyerekekkel?

– Nem ugyanaz megfegyelmezni valakit vagy fegyelemre tanítani. Egy túlmozgásos, kicsit agresszív, nyughatatlan gyereket, különösen, ha szereti a vizet, inkább vízipólózni küldenék, semmint úszni. Oda monotóniatűrés kell.

– Kiből lehet jó focista és kiből jó vívó?

– Nehéz kérdés. Én például mindig focista akartam lenni, de vívó lettem. Ennek elsősorban nem pszichológiai okai voltak: a vívóterem közel volt, és apám közölte, hogy ha focizni megyek, lerúgják a fejem. De komolyra fordítva: az nem elég, ha a papa szereti a labdát, a gyereknek is szeretnie kell. Ha elég ügyesen mozog, imádja a labdát, és van benne harci szellem, akkor meg lehet próbálni a focit. A vívás nehezebb dió: első ránézésre nem lehet megmondani egy gyerekről, hogy jó vívó lesz. Tudniillik a parkban nem vívnak a gyerekek, ritkán látni náluk párbajtőrt vagy vívókardot. Ráadásul a vívás egyetlen hétköznapi mozgásformával sem modellezhető. A vívás aszimmetrikus mozgások sorozata, tele konvenciókkal, amelyeket meg kell tanulni. Ha látja a tévében vagy kimegy egy vívóversenyre, és az tetszik neki, akkor próbálja meg. Majd a teremben eldől, hogy jó helyen jár-e.

– Ön részt vett a londoni olimpián szereplő vívóválogatott és Szilágyi Áron lélektani felkészítésében. Utóbbi aztán meg is nyerte a kard egyénit. Róla például mindig is tudni lehetett, hogy egyszer olimpiai bajnok kardvívó lesz?

– Áron jó példája annak, hogy egy gyerekről elsőre nemigen lehet megmondani, mi lehet belőle. Ha jól tudom, először focizott, aztán atletizált. Aztán kipróbált még egy csomó sportot, mikor egyszer az iskolájukban bemutatót tartott Gerevich György vívóedző. Megtetszett neki. Hát így. Az biztos, hogy Áron karakterének éppen megfelel a vívás: megvan benne az ehhez szükséges belső fegyelem és összeszedettség.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!