Az ismert importvicc szerint az új kolléga – Amerikában – azt meséli, hogy azért jött el Minnesotából, mert ott a fiatalok mind jéghokisok vagy kurvák. Itt most nem fontos, de a főnök közbeszól, hogy az ő felesége is minnesotai, mire az ifjonc rezzenéstelen arccal kérdezi: és melyik csapatban játszott?
Ami fontos, az Minnesota szociológiaileírása. A kurvákat nem tudom, de amit a hokisokról állít a vicc, az bizonyára az egyik alapfeltétele a magas minőségű jégkorongkultúrának. Ugyan ma már szenzációs csapatok vannak olyan helyeken is, ahol hagyományosan csak a viszkispohárban szoktak jéggel találkozni, Floridában, Texasban, Dél-Kaliforniában, de ahhoz, hogy valaki csapatot tudjon venni, muszáj valahol hokisoknak teremniük. Ha kicsit előre szaladunk, már itt megállapíthatjuk, hogy a legjobb magyar hokisok, Banham, Sarauer vagy Metcalfe sem épp a Hortobágy pusztáin cseperedtek.
Ma már azt is tudjuk, hogy a hokikultúrához nem hideg kell, hanem hagyomány. Igen, régen azért volt Kanada és néhány orosz város a nagy játékoskibocsátó, mert piszkosul hideg volt és volt jég. De ma már Miamiban vagy Nápolyban nagyjából ugyanannyiba kerül egy jégcsarnokot felépíteni, mint Calgaryban vagy Jekatyerinburgban.
A különbség az, hogy vannak a világon városok, melyek vezető testületeiben és vállalkozói között szinte csak olyanok vannak, akik legalább már egyszer álmodtak arról korábban, hogy a magasba emelik a Stanley Kupát, de legalább arról, hogy egyszer a szomszéd gyereket úgy felkenik a palánkra, hogy hetekig arról beszél mindenki a környező kocsmákban. Cserében persze semmit nem tudnak a kézilabdáról vagy a kajak-kenuról.
Nekünk másféle hagyományaink vannak. A szocializmus televíziós monopóliuma minden évben eljuttatta az akkori generációknak a hoki- vb-t, s mi és eleink ezt igen nagy örömmel fogadtuk be. A férfi populációból szinte mindenki tudta, ki az a Vjacseszlav Fetyiszov, mit jelentett az, hogy Mihajlov–Petrov–Harlamov. Tretyak vagy Dzurilla csak azért nem kerülhetett a legnépszerűbb emberek közé nálunk, mert volt rendes futball Magyarországon.
Pedig ezeknek a világbajnokságoknak csak az volt a tétjük, hogy megint az oroszok, vagyis a Szovjetunió nyer-e. Sokan szurkoltak nekik, hiszen az egyrészt biztosította a napi sikerélményt, másrészt tényleg elképesztően technikás, látványos hokit produkáltak. De azért viszonylag kevesen voltak, akik 1972-ben ne szorítottak volna Bublának, Pospisilnek, a Holík testvéreknek és Nedomanskynak, amikor a csehszlovákoknak sikerült megtörniük az orosz dominanciát.
S aztán még volt egy budapesti kis szubkulturális minoritás, akik hétről hétre összefagyott farpofákkal toporogtak a Kisstadionban vagy a Megyeri úton azért, mert ott még mindig jobb volt, mint otthon, másrészt pedig nyerhetett a Fradi vagy az Újpest. S bár akkor még nem vettük észre, a mélyrétegekben megindult egy változás. Nem zavart ugyan sok fagyott vizet, de a KSI-re épülve megjelent a Volán csapata a bajnokságban, amely aztán ’77-ben Székesfehérvárra költözött. Onnan indult el az, aminek ma azt köszönhetjük, hogy a híroldalak azt írhatják, Magyarország a világelitbe került.
Persze a világelitbe nem kerültünk. Vannak olyan országok, amelyek ötven olyan csapatot is ki tudnának állítani, amelyek mindegyike megverné a magyar válogatottat, de csak egyet indíthatnak a vb-n. De ott leszünk a Főcsoport küzdelmeiben, történetünk során másodszor. Óriási teljesítmény és előrelépés lenne a bennmaradás, s már a viszonylag állandó ingázás is. Bármilyen jólesik a szapporói hősök után most krakkói hősöket emlegetni, hozzá tudnánk szokni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
