Sokan még mindig kapitánynak szólítják, pedig két és fél éve a Magyar Vízilabda Szövetség elnöki posztját tölti be. Ennek megfelelően, ha a változások előtt álló vízilabdáról van szó, ma már a „termék” kifejezést is ugyanannyit használja, mint a „játékot”. Kemény Dénessel beszélgettünk.
– A héten véglegessé vált, hogy megváltozik a magyar bajnokság lebonyolítása, a válogatott olimpiai felkészülése érdekében kevesebb meccsnap lesz. Benedek Tibor szövetségi kapitány kérése szent volt az elnökség számára?
– Egyértelműen, hiszen az elnökség dolga, hogy gondoskodjon a válogatottról. Annak idején én is panaszkodtam, mikor azt éreztem, hogy „gazdátlan” vagyok mint kapitány, hogy az elnökség tele van olyanokkal, akiknek tetszik, ha nekem keresztbe tehet. Olyankor mindig felnéztem az égre: „akkor engem mégis ki támogat?”.
– Az átalakítással két 8 fős csoportban 16-ra nő az élvonalbeli csapatok száma. Minden a bővítés mellett szólt?
– Mivel a jelenlegi 14 csapatos mezőnynél a két 7 fős csoportban úgyis lett volna 1-1 szabadnapos csapat, így a plusz 2 együttes ellenére nem lesz több meccsnap. Az igazán komoly ellenvetés az, hogy van-e Magyarországon a 18–34 év közti korosztályban 180-200 elsőosztályú játékos, akik a csapatonkénti 2-3 légióssal együtt feltöltik a klubokat. Ha nincs, akkor oda jutunk, hogy nagyon magas díjazásért fognak játszani közepes játékosok. Ez majd kiderül.
– Magas díjazást említett, illetve klubonként 2-3, aligha olcsó légióst. Látszólag több pénz van a magyar vízilabdában, mint valaha.
– Összességében azért van több pénz, mert a társasági adókból felnőtt csapatoknál bizonyos tárgyi költségeket 50%-ban meg lehet pályázni, az utánpótlásnál pedig 90%-ban. A klubok teljes költségvetésén pedig érződik ez a könnyebbség, több jut a bérekre is.
– Jelenleg a magyar bajnokság a legerősebb a világon?
– Ezt ki is jelentettük, de azért a Bajnokok Ligája barcelonai hatos döntője nem ezt igazolta. Végül is 5. és 6. helyen zárt a két magyar csapat, tehát azt gondolom, hogy nagyon erős a bajnokságunk, de ez most még nem jött ki. A következő két Final Six hazai környezetben lesz, a 2016-os a Margitszigeten, a 2017-es pedig már a világbajnokságra készülő új Dagály-komplexumban, nagyon bízom benne, hogy ezeken már jönnek az érmek.
– Amikor a magyar vízilabdázás jövőjéről beszélünk, óhatatlanul eszünkbe jutnak az olimpián maradásával kapcsolatos kérdőjelek…
– Több mint tíz éve rendszeresen visszatérő téma ez itthon, pedig igazán senki sem tudná megmondani, hogy miért lenne veszélyben a vízilabda. Mint mikor két szomszéd évtizedek óta nem beszél egymással: már nem is tudják, min vesztek össze, csak azt, hogy rosszban vannak. A vízilabda az „aquatics”, azaz a vizes sportok része, akárcsak az úszás, a műugrás vagy a szinkronúszás, és csak akkor kerülhetne ki a programból, ha ezekről egyesével szavaznának – ilyenre azonban nem volt példa. Ez persze nem jelenti azt, hogy nekünk ne kellene mindennap azon dolgoznunk, hogy a termék egyre jobbá váljon.
– Hogyan tud a vízilabda a 21. században versenyképes lenni más csapatsportokkal?
– A két kulcsfogalom a látványosság és az érthetőség. Ezek érdekében akár az ősi szabályokhoz is hozzá kell nyúlni. A látvánnyal szerintem nincs is baj, a fürdőruhában sportoló férfiak és nők eleve közönségvonzóak, ráadásul még egy úszni tudó átlagember számára is van egy misztikum a játékban. Az érthetőség viszont jelenleg problémás, hiszen a szabályok megadják a lehetőséget a játékvezetőknek, hogy ugyanolyan helyzeteket különbözően ítéljenek meg. Márpedig, ha a nézőnek nem logikus, ami történik, az nagy veszély. Mi is ezen a téren próbálunk sokat tenni, többek közt olyan tesztesemények szervezésével, ahol a saját vagy mások ötleteit próbáljuk ki, majd az ezekről készült elemzéseket elküldjük a FINA illetékeseinek. Teszteltük például, hogy követhetőbbé válik-e a játék, ha minden egyes szabálytalanság azonnali kiállítást ér. Nem mondom, hogy ez rögtön bevezethető lenne, de azért kiderült, hogy érdemes ebben az irányban gondolkodni.
– A nemzetközi szövetségnél mennyire nyitottak a változásokra?
– A soron következő lány és fiú junior-vb-n bemutatkozik néhány jelentős újítás. A fiúk is kisebb, női labdával játszanak majd, szintén 25 méteres pályán. Mindkét nemnél 5-5 mezőnyjátékos lesz a vízben, és a keretek is 13 helyett csak 11 fősek lesznek. Ezek ugyan nem az imént említett érthetőséget szolgálják, azaz nem nyúlnak hozzá a kontaktusok megítéléséhez, de a kisebb keret miatt fokozottan ügyelni kell majd a kipontozódásokra, azaz közvetve ez a változtatás is kikényszeríthet egy tisztább játékot. Ha kevesebb bírói ítéletre van szükség, kevesebb lesz a néző számára érthetetlen szituáció.
– A magyarok eredményességére hogyan hathatnak ezek az újítások?
– Azt gondolom, hogy ez a nagyobb tehetségű játékosok teljesítményére gyakorol majd pozitív hatást, mert nem lesznek úgymond fizikailag „agyonverve”. Ez hátrányosan biztosan nem érint minket sem.
– Fentebb a „termék” kifejezést használta a vízilabda kapcsán. Ma már főként ez a marketingszemlélet jellemző önre?
– Kapitányként sem volt ez idegen tőlem, hiszen sok esetben engem kerestek fel a szponzorok. Megtanultam az ő szemszögükből is nézni a dolgokat, vagyis, hogy a vízilabda egy termék, nekik is van egy termékük, és megpróbálják a kettőt összekötni. Ezért volt fontos, hogy amerre ez a válogatott játszott, mindig telt ház várta, mert ebből is tudtuk, hogy a támogatónk pénze jó helyen van.
– Kezd világos lenni, miért kérik fel gyakran, hogy tartson tréningeket különböző üzletembereknek.
– Az üzleti tréningeken azért inkább vendég vagyok, mint szakmabeli. Ilyenkor a csapatvezetői tapasztalataimra kíváncsiak, és a hallgatóság dolga, hogy ezekből olyan összefüggéseket szűrjön le, amelyek a saját munkájában hasznosak.
– Hogyan kell elképzelni egy ilyen előadást?
– Nézőként sem vagyok a híve az olyan prezentációnak, ahol valaki szövegesen kivetíti azt, amit mondani akar, ezért én inkább egy-egy fotót, rövid videót mutatok, ami nekem eszembe juttat egy gondolatot. Ez aztán a hallgatóban is megmarad, mert nemcsak a gondolatmenetet hallotta, hanem látta is annak a játékosnak a képét, aki az adott helyzetben főszereplő volt. Mondjuk Vári Attila. Nagyon sok dolgot mondhatnék róla, de van egy nagyon kiemelkedő tulajdonsága, a mérhetetlen bátorsága. Ha az ő képét kivetítem néhány percre, akkor nem konkrétan róla beszélek, hanem erről a vagányságról, amivel sokszor erőt ad még az edzőnek is. Például, amikor egy eltiltott játékosunk esetén én a romjaimban vagyok, mert tudom, hogy a csapat szerkezetéből mennyire hiányzik, ő meg megvonja a vállát, és azt mondja, hogy olyanok vagyunk, mint a cápa: ha kiesik egy foga, kinő helyette egy másik.
– Utalt rá, hogy kapitányként is sok szempontból felvérteződött az elnöki munkára. Van olyan része a mostani szerepkörnek, amire nem készítette fel az „előző élete”?
– A kapitányi munkával koncentrált, nagyon magas stressz jár, amit azonban nyugodt pihenőszakok követhetnek. Az elnöki munka ezzel szemben 365 napos. Amióta elnök vagyok, 3-4 napnál hosszabb szabadságom még nem volt, de olyankor is ott vannak az e-mailek, amiket sajnos most már a telefonján is lát az ember...
– Az elnöki székkel együtt járhat a politika világával való szorosabb viszony. Ezt hogyan kezeli?
– A politikusoknak az a dolguk, hogy amit az ország szeret, ami az életre nevel rengeteg gyereket, akik közül kikerülnek világsztárok is, azt támogassák. Én mindig azt tapasztaltam, hogy ezt meg is teszik. Nekem bizonyos szempontból könnyű dolgom van a politikusokkal, mert a lelkük mélyén ők is szurkolók, sőt vannak köztük volt vízilabdások is. Ezzel nem élünk vissza, de élünk vele. Én viszont kerülöm, hogy politizáljak.
– Pedig időről időre készülnek felmérések a leghitelesebbnek tartott magyarokról, amely listákon rendre az élmezőnyben végez.
– Szerintem pont addig tartana ez a hitelesség, ha elkezdenék politizálni. Ahogy látom, valamennyi elismert ember, amint belefolyt a politikába, veszített a népszerűségéből. Mikor nyertem a válogatottal, örömet tudtam okozni minden magyarnak, és ezt szeretném is így megőrizni. Nem volna jó, ha utólag a mi győzelmeinkre egy-egy rétege a magyarságnak azért gondolna kisebb örömmel, mert én mondjuk egy olyan politikai irányt támogatnék, ami nem az ő szíve csücske.
– A többség alighanem inkább kapitányként tartja számon. Elnökként lehetséges olyat letenni az asztalra, hogy ez változzon?
– Érdekes kérdés, mert hát 16 év az mégiscsak 16 év. Ugyanakkor ott van Hegedüs Csaba, akit nagyon sokáig mint a 100. magyar olimpiai aranyérem megszerzőjét, később mint szövetségi kapitányt emlegettek, de az utóbbi időben a többség már elnökként gondolt rá. Velem persze még most is előfordul, hogy „kapitánynak” szólítanak. Régi vadásztársammal, Stohl Andrissal találkoztam múlt hétvégén, és mikor harmadszorra mondta, hogy „kapitány”, akkor megkérdeztem: „Andriska, ugye tudod, hogy már nem vagyok kapitány?” Mire ő: „Nekem te mindig az maradsz.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!