"Mintha ez az amúgy futballimádó nemzet most nem tudna felhőtlenül örülni a kezdődő játékoknak."
Csütörtök délig nem sok jel utalt a világbajnokság kezdetére. Az utcákon és az autókon ugyan napról napra szaporodtak a brazil zászlócskák, és tízméterenként az árusok is megjelentek a kötelező focivágyfokozó kürtökkel, parókákkal és mezekkel, de a hangulat még így is laposnak és kedvetlennek tűnt. Mintha ez az amúgy futballimádó nemzet most nem tudna felhőtlenül örülni a kezdődő játékoknak.
A délután és a nyitó meccs közeledtével a lelkesedés lassú növekedésnek indult, ahogy egyre több autós és járókelő kezdte egymást a tülkölésben túllicitálni. A házunkban a tévé előtt ül a fél rokonság, és tudom, hogy bár közülük nem sokan rajonganak a fociért, de a válogatottra még így is kíváncsiak.
Az egyik nagybácsi állítása szerint politikai megfontolásból csak az ellenfél csapatnak fog szurkolni, és reméli, hogy minél hamarabb veszítenek a brazilok. Fennhangon, halandzsául énekli a horvát himnuszt, de inkább csak a gyerekek szórakoztatására, a többiek somolyogva csóválják a fejüket. Az egyetértés valószínűleg egyedül csak a kézről kézre járó tál pão de queijo körül összpontosul. Az első harapás a ragacsos belsejű, sajtos kenyérlabdacsba mindenkiben valamilyen gyermekkori emlékeket ébreszt, és előkerülnek a régi anekdoták is korábbi világbajnokságokról, például a nagymama szerint leggyönyörűbben játszó válogatott ’82-es vereségéről, „amit még a férfiak is megkönnyeztek”.
– Sajnálom, hogy nem volt részed a korábbi évek készülődésében – mondja egy héttel korábban a barátnőm, Joana is, miközben a férjével hármasban átvágunk a Copacabana negyeden.
– Régebben hatalmas bulik voltak már hetekkel a vb előtt. A brazilok most csak egyre növekvő dühvel és elégedetlenséggel figyelik a kormány gigaberuházásait, amik egy szűk tehetős rétegnek kedveznek, és lassanként ellehetetlenítik a kisvállalkozásokat és az élhető városszerkezetet is. A rémálom, hogy az épített környezetünk nem várostervezők, hanem pénzemberek kezébe kerül, beteljesülni látszik.
Eközben egy térre sétálunk át, ahol bizonyos estéken chorót, egy kedvelt brazil zenét szoktunk hallgatni. Joana és férje egyetemi oktatók, akik idén vették először fontolóra, hogy elköltöznek egy megfizethetőbb élet reményében.
– Amanhã, querida! – kacsint rám szomorkásan Ricardo és tölt egy kis sört a műanyag poharamba, amikor tovább próbálnám faggatni a helyiek nehézségeiről. Majd holnap, kedvesem, a ma estébe még préseljük bele a riói esték minden szépségét.
Az eljövendő hetek meccseit övező reményteljes várakozás ezúttal nem csak a válogatottnak és a játéknak szól majd. A bajnoksághoz való viszony átvitt értelemben kormánykritika és a változás igényének egyre ingerültebb megnyilvánulása. Kimenetele pedig legalább annyira megjövendölhetetlen, mint a döntő maga.
LÉGRÁDY ESZTER, Rio de Janeiro
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
