Ami igazán kiborít egy bajnokot – Benedek Dalma, a kajakozó

– Ha egy sportszerető magyar meghallja a Benedek Dalma nevet, vajon mi jut először eszébe?

– A balek! (nevet) Hogy ő az a balek, akinek nem jött össze az olimpia. Na, jó, ha arra gondolok, hogy az emberek általában a botrányokra kapják fel a fejüket, akkor inkább az, hogy elmentem szerb színekben versenyezni. Közben azért tudom, mert szoktam hallani vagy olvasni, sokaknak az maradt meg, hogy olyan kis vidám vagyok, és mindig jó kedvem van, annak ellenére, hogy engem azért rendesen megtépett a magyar kajakkenu sport.

– Ezt hogyan kell érteni?

– A karrierem során sokszor volt olyan, hogy, nem is tudom: „rosszkor voltam rossz helyen”. Egy élsportolónak általában maximum három olimpia fér bele a pályafutása csúcsán. Én mindhárom előtt mindent megtettem, karnyújtásnyira voltam a céltól, aztán az utolsó pillanatban átvariálták a válogatási elveket, így maradtam le 2004-ben és 2008-ban. Utána tudtam, hogy egy esélyem van, a 2012-es válogató, de ott meg egyszerűen leblokkoltam. Végigidegeskedtem a futamot, borzasztó volt. A „vicc” az, hogy három napra rá Szolnokon mentem egy olyan űridőt, hogy Kati néni (Fábiánné Rozsnyói Katalin mesteredző – a szerk.) csak állt és nézett. Én meg azt kérdeztem magamtól: „Tényleg most mentem ilyen jól, amikor már mindegy?” De legalább most már tudok rajta röhögni.

– Furcsa ilyet kérdezni egy hétszeres világbajnoktól, de: nem bírta el a nyomást?

– Az biztos, volt néhány nagy buktám amiatt, hogy halálra stresszeltem magam. 2005-ben a zágrábi vb-n 1000 méter egyesben indultam, és a német Katrin Wagner volt a nagy ellenfelem. Sokáig előtte mentem, és nem hittem el, olyasmit mondogattam magamban, hogy: „Nem vezethetek Katrin Wagner előtt, hát ő egy olimpiai bajnok!” És szépen rá is beszéltem magam, hogy én itt nem nyerhetek, így második lettem. Akkor megfogadtam, hogy többet ilyet nem csinálok, és utána a nagy pillanatokban tényleg majdnem mindig nyugodt is tudtam lenni. A 2006-os szegedi vb-n például, ahol a legnagyobb egyéni sikereimet értem el, mind a két aranyérmem előtt úgy keltem fel, hogy tudtam, én aznap világbajnok leszek. Se előtte, se azóta nem voltam semmiben olyan biztos, mint akkor kétszer: szombat reggel, mikor 1000 métert mentem, és vasárnap reggel, mikor az 500-at. Szóval idővel tudtam kezelni a nyomást, ami itthon, ahol egy válogatón beáll a rajtba egymás mellé öt olimpiai bajnok, az elvárások pedig mindig hatalmasak, nem olyan könnyű. Amikor viszont nem tudtam nyugodt maradni, akkor el is buktam. Ez ilyen.

– Mostanság divatos az a szófordulat, hogy „minden okkal történik”. Hisz ebben, főleg, ha a három elszalasztott olimpiára gondol?

– Igen, abszolút, csak még nem tudom, hogy miért alakult úgy, ahogy. Aki kicsit szkeptikusabb, az persze azt mondja, hogy ez nem a sors keze, ezt én irányítottam. Nem tudom. Pedig minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy ha én Magyarországról kijutottam volna Athén, Peking és London közül bárhová, akkor olimpiai bajnok lennék. De nem akarok már azon rágódni, hogy mi és miért történt, mert abba csak belebolondulni lehet. Inkább örülök, hogy úgy tudtam végleg letenni a lapátot, hogy nincs bennem rossz érzés egyáltalán.

– Miért döntött úgy 2012 után, hogy szerb színekben folytatja?

– Először nem is váltani akartam, hanem abbahagyni. Amikor 2012-ben kikaptam a válogatón, körülbelül negyedóra alatt összepakoltam és indultam haza, azonnal el akartam menni valahova nyaralni. És akkor a férjem (a szerb Dusan Ruzicic – a szerk.) nagyjából a Szeged táblánál megkérdezte, mi lenne, ha szerbként versenyeznék tovább?

– Akkor vetődött fel először ez a lehetőség?

– Nem, már 2008-ban is beszéltünk róla, amikor kiderült, hogy nem kerülök be a pekingi csapatba. Csak egyrészt akkor 3 hónapja találkoztunk, és nem akartam ilyen rövid ismeretség után összeházasodni azért, hogy meglegyen a szerb állampolgárságom. Másrészt pedig 26 évesen, pont a legjobb korban azt mondtam, hogy egy olimpiai ciklust még megpróbálok, mert én a magyar himnuszt akarom hallgatni a dobogó tetején. Egyébként az egy nagyon jó időszak volt, London előtt sorra nyertük a világversenyeket a négyessel, és azt hittem, kirobbanthatatlan vagyok. Aztán mégse jött össze a 2012-es év sem, Dusan megint felhozta a dolgot, és akkor már igent mondtam. Hogy miért? Ki akartam jutni egy olimpiára! Ennyi. 

– Ami össze is jött 2016-ban. A riói versenytől megkapta, amit várt? Hozott egyfajta megnyugvást?

– Végül is igen. Hozzáteszem, hogy akkor romokban volt a magánéletem, ezért nem tudtam igazán kiélvezni a helyzetet, legfeljebb csak sportolóként. Nagy katarzisélményem nem volt, de jó volt a tudat, hogy végre ott vagyok. És az az az érdekes, hogy az egész valahogy olyan természetes volt. Ezt most nem tudom jól elmagyarázni, de olyasmit éreztem, hogy: „hát persze, hogy itt vagyok, hát nekem itt a helyem!”.

– És számított valamit, hogy szerb színekben volt ott?

– Nem. Egyáltalán nem. Ez most lehet, hogy nem hangzik jól, de semmi nem érdekelt már akkor. Amikor 2013-ban, az első szerbiai évemben kijutottam az Eb-re, két aranyat is nyertem, Danát (Kozák Danuta – a szerk.) is megelőzve. És esküszöm, nem volt bennem semmi olyan, hogy „na, most megmutattam!”, egyszerűen csak örültem. Egyetlen pillanat volt, amikor kiborultam. 2015-ben a milánói vb-n másodikok lettünk párosban a Kozák, Szabó duó mögött. Az eredményhirdetésnél ott álltam a dobogón, ment a magyar himnusz csak nem nekem szólt. Akkor bőgtem, mint az állat.

– A magyar versenyzőkkel milyen volt a viszonya az országváltás után?

– Akikkel előtte jóban voltam, azokkal jóban is maradtam. Attól, hogy én a kis szerb cuccaimban járkáltam, még örömmel láttuk egymást. A magyar vezetőségből volt, aki nem köszönt, neveket inkább nem mondanék, de ez annyira nem is érdekelt.

– A szűk környezete hogyan fogadta a döntést?

– Először mindenki meglepődött. A barátaim gyorsan elfogadták, majd mikor látták, hogy boldog vagyok, akkor a szüleim is.

– Nem féltették a „népharagtól”?

– Tudták, hogy okos kislány vagyok, és le tudom ezt magamban rendezni, mint ahogy mindig mindent megoldok. Jó, bevallom, volt olyan, sírva hívtam anyukámat,hogy „olvastad a kommenteket?”, mert elkövettem azt a butaságot, hogy belenéztem az internetes hozzászólásokba. Egyszer belefutottam, de utána direkt nem néztem. Én nem éreztem magam „hazaárulónak”, és szerencsére nem is éreztették velem ezt azok, akiknek adok a véleményére. Ugyanígy itthon éltem és itthon költöttem el azt a pénzt, amit Szerbiában kaptam, tehát belepumpáltam a gazdaságba, ha úgy vesszük. (nevet)

– Több mint egy éve, hogy felhagyott a kajakozással. Hiányzik?

– Most éppen nem, mert hideg van, és ilyenkor mozogni sincs kedvem. Egyébként is, azt hiszem, nem mondok újdonságot, az élsport nagyon-nagyon fáj. Ha nap mint nap kétszer vagy háromszor feszegeted a teljesítőképességed határát, az borzasztó. Lassacskán persze megszoktam a fájdalmat, sőt egy idő után már szerettem is – én ilyen bolond voltam. Néha az edzés is tud felemelő lenni, amikor készen vagy, és vállon veregeted magad, hogy: „fújt a szél, esett az eső, piszkosul fájt, de megcsináltam”. Az jó, de nem is az hiányzik, hanem a verseny. Az egésznek a hangulata, a szaga, az íze… Az, ahogy hallani a stégen a víz hullámzását, az alapzaj, ahogy jönnekmennek a versenyzők, ahogy szurkol a közönség. Az egész. Na, az hiányzik.

– Elképzelhető, hogy valamilyen formában még visszatér a sportágba?

– Azt gondolom, hogy most a helyemen vagyok, úgyhogy nem tervezem. De hát soha ne mondd, hogy soha. Idén mindenképp le akarok menni kicsit kajakozni, de inkább csak nézelődni, „mártogatni”. Még meg kell tanulnom a mozgás öröméért sportolni, és nem folyton versenyezni magammal, de odáig még nem jutottam el. Szóval hobbiként nem akarom teljesen feladni, nem is tudnám, hiszen annyira az életem része volt, sőt a legszebb élményeimet ennek köszönhetem. Épp a héten futottam össze egy volt edzéstársammal egy áruházban, akivel még ifiként versenyeztünk együtt, és legalább 10 éve nem láttam. Vagy egy órát beszélgettünk ott a lisztek előtt, és ő mondta, hogy 4 gyereke van, nagyon boldog, de akárhogy is, az volt életünk legjobb időszaka. És tényleg, sportolónak lenni kiváltság. Nyilván nagyon keményen kell edzened, és vásárra vinni a bőrödet a versenyeken, de ez egy baromi jó élet. És akármi történt, nagyon boldog vagyok, hogy több mint 20 évig részem volt benne.


+1 kérdés
– Jelenlegi tévésként milyen érzés a „másik oldalon” állni, és odalépni egy interjúra a sportolókhoz?
– Nagyon jó. És megmondjam, miért? Mert én nem kérdezek hülyeségeket. (nevet) Bocsánat, hogy ezt mondom, de amíg sportoltam, volt olyan újságíró, riporter, akit legszívesebben leütöttem volna. Én mindig alaposan utánaolvasok az interjúalanyaimnak, és látom is rajtuk, hogy jólesik, ha olyanokat kérdezek, amikből kiderül, felkészült vagyok.


A KEZDETEKRŐL
„Nem készültem élsportolónak, sőt rólam 18 éves koromig senki sem mondta volna meg, hogy világbajnok leszek. A KSI-ben Agócs Mihály volt a nevelőedzőm, neki az volt az elsődleges célja, hogy megszerettesse velünk a sportolást: sokat játszottunk, vízitúráztunk, jól elvoltunk. Aztán elkezdtek jönni az eredmények, kezdtem rendesen edzeni, és 18 évesen megnyertem az ifi Eb-t. Ott bekattant valami, és 21 évesen már felnőttvilágbajnok voltam.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!