Negyvenöt éve, hogy a francia kikötővárosban rendezett vb-pótselejtezőn „jöttek a csehszlovákok”.
Gustáv Husák széles mosollyal, Kádár János gondterhelten érkezett az európai szocialista országok – hol másutt? – Moszkvában rendezett pártvezetői értekezletének második napi tanácskozására: tíz órával korábban a csehszlovák labdarúgó-válogatott tönkreverte a magyart. A Marseille-ben tartott vbpótselejtező 4-1-gyel zárult, pedig Rudi Michel, az ARD (akkor) nyugatnémet televízió didergő riportere azzal ült fel 1969. december 3-án a Velodrome lelátójára: „A szünetben, amikor már három góllal vezetnek a magyarok, lehajtok öt-hat konyakot.”
Nemhogy nagyon: egyáltalán nem rúgott be...
A szpíkeren kívül Ivo Viktort, a csehszlovákok kapusát is a meghűlés fenyegette, Szentmihályi Antalt, a magyar háló őrét pedig – a korabeli tudósítás szerint – az idegösszeomlás. Azok sem voltak különösebben boldogok, akik 7900 forintot leszurkoltak az Expressz Ifjúsági és Diák Utazási Irodában, hogy láthassák a meccset – az átlagkereset 1969 Magyarországán 2012 forint volt, igaz, nem a középértékesek fáradtak be a kirendeltségre –, és ugyancsak elkeseredetten mondta Mészöly Kálmán: „A mi időnk lejárt.” Ő azonban ötször még szerepelt a válogatottban, ám Szentmihályi, Kelemen József, Ihász Kálmán, Farkas János, Puskás Lajos soha többé nem vehette fel a címeres mezt, és Göröcs János számára is egyetlen további mérkőzés maradt csupán a nemzeti együttesben. Puskás huszonöt, Farkas huszonegy gólt ért el abban az NB I-es évadban, s még e kettőnél is jobban „termelt” Bene Ferenc (27). Úgyhogy azt lehetett hinni Marseille-t megelőzően: a támadósorból az egyaránt sérült Albert Flórián és Dunai Antal sem hiányzik majd, ahogyan a védelem is meglesz a szintén sérült Páncsics Miklós, valamint az eltiltott Szűcs Lajos nélkül.
Szinte minden a magyarok mellett szólt. A selejtezők 16-7-es gólaránya – a csehszlovákoké 12-6 volt –, a több szerzett gól, a kvalifikációs szakasz hagyományos részének két egymás elleni eredménye (Budapesten 2-0, Prágában 3-3), valamint az is: addig, ha neveztek, soha nem maradtak távol a vb-től honfitársaink. Csak a vetélytársak pontszáma (9) egyezett meg, különben valamennyi mutatóban jobbak voltak hazánk fiai, és hasonló adatokkal soha többé nem kényszerültek volna „pótmérkőzésre”. De akkor még játszaniuk kellett...
Volna.
Mert azon a rettenetes estén semmi nem sikerült nekik, kiváltképp azután nem, hogy az első félidő végén Kelemen elbuktatta František Veselýt, és a jogos tizenegyest Andrej Kvasnak – aki már 1962-ben, a szintén szörnyű emlékű csehszlovák–magyar vb-negyeddöntőn (1-0) is szerepelt – a léc alá küldte.
A szünet után negyedóra alatt eldőlt minden: Veselý bevágta a tizenhatosról, majd Jozef Adamec nem középre emelte, hanem kapura tekerte a jobb oldali szabadrúgást, és ezzel hallatlanul meglepte az utóbb Karol Jokl ívelt lövését is „bevédő” Szentmihályit.
Feleki László, a nagy tekintélyű szakíró mintha érezte volna a veszélyt. Egy nappal a találkozó előtt azt üzente a magyar játékosoknak: „A marseille-i stadionban szabályos játéktéren találjátok magatokat. Ismerős méretű kapuk állnak a pálya két végében. Kimeszelt vonalakat láthattok, mint idehaza. A pálya minden taktikai elgondolás megvalósítására alkalmas, bárki a hátára veheti. Talaján éppúgy lehet adogatni, mint magas keresztlabdákat adni. Pontosan úgy lehet szerelni és visszaszerelni, kiugrani, kapura lőni, felszabadítani, fejelni, partot dobni, becsúszni, építeni és rombolni, akár a Népstadionban...”
Érzek én ebben az előzetesben némi malíciát. S Adamectől tudom, hogy a csehszlovákok biztosak voltak a sikerükben, mert úgy ítélték meg: a tékozló magyarok annyi esélyt szalasztottak el a selejtezők során, hogy azért meg kell fizetniük. Hosszas analízisre ezeken a hasábokon nincs hely, így hát csak az eredendő bűnt idézzük fel: az MLSZ hagyta, hogy Illovszky Rudolf 1967 végén (nyolc győzelem, egy-egy döntetlen és vereség után) távozzék, majd hazarendelte a hét éve az NDK-ban edzősködő, a magyar szövetségi kapitányi posztra alkalmatlan Sós Károlyt.
Marseille-nek szerdán lesz negyvenöt esztendeje. Azt a szomorúságot, amely 1969 decemberében töltötte el az országot, képtelenség visszaadni. Annak idején senki nem sejtette, de létezik annál sokkal nagyobb bánat is. Régóta kétségtelen: az akkori bú maga volt a boldogság a legújabb kori magyar futball keserűségéhez képest.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!