Ügynökök a szurkolótáborban. Pont ott ne lettek volna? Hogy kik és hogyan figyelték meg a Ferencváros rajongóit, arról Koós Leventével beszélgettünk, aki az ELTE BTK történelem szakos doktoranduszaként épp ezt a kutatási területet választotta magának.
Az ötvenes években a Ferencváros megbélyegzett csapat lett. Az ok nem volt túl bonyolult – a klub elnöke 1944-ben néhány hónapig az a Jaross Andor volt, aki több százezer magyarországi zsidó halálba küldését irányította belügyminiszterként, és 1946-ban háborús bűnösként kivégezték. A Fradi ugyan nem választhatta meg akkori elnökét, a következményeket azonban évtizedekig viselték. A vád pedig: fasizmus, ellenforradalmi beállítottság volt. Ez csak erősödött 1956 után, merthogy szurkolók, focisták egyaránt kivették részüket az ’56-os forradalom utcai harcaiból is. Ezek után egyáltalán nem volt meglepő, hogy a Belügyminisztérium árgus szemekkel figyelte és figyeltette a szurkolókat. Koós Levente adatai szerint 1956 és 1968 között bizonyíthatóan legalább 25 ügynök tevékenykedett a Fradi környékén – és ebbe nem tartoznak bele azok, akik a focistákkal foglalkoztak…
A szurkolótábor már akkor patinásnak számított. A legendás B-közép még a 20- as években jött létre, a legelső szervezett szurkolói csoport volt nem csak hazánkban, de a környező országokban is. A Fradi- tábor meglehetősen heterogén közeg volt, sok tízezer embert számlált. Nem kis tömegről volt tehát szó, körülbelül 5-6 ezer fős szervezett maggal.
Huszonöt ügynök tehát nem tűnik soknak, viszont egy-egy ügynök egy meccs alatt nagyjából 15-20 embert tudott szemmel tartani, ráadásul tudták, kiket kell figyelni. Nem volt nehéz dolguk, hiszen többnyire ők maguk is a szurkolók közül kerültek ki.
Elég volt egyetlen rendszerellenes megjegyzés, és máris a rendőrök kezei közt találhatta magát bárki. A korszak sajátossága volt, hogy az 1960-as években a meccsek utáni balhék nem a szurkolói csoportok között zajlottak. Nehéz is lett volna, hiszen a Fradién kívül ekkor még nem igazán lehetett egységes csoportokról beszélni. Ehelyett a zöld-fehér B-közép szervezetten vonult végig az utcákon, az elnyomás ellen tüntetve, mindaddig, amíg szét nem verték őket a rendőrök. Akit így elkaptak, annak nem sok választása maradt, a rendőrök ugyanis igen meggyőzően érveltek a beszervezés mellett. A BM nem válogatott az eszközökben, ám Koós Levente kutatásaiból az is kiderül, sokszor már a tettlegesség előtt sikerült rábírni a delikvenst arra, hogy jelentéseket írogasson szurkolótársairól. Hogy miket jelentettek a korszak besúgói? Elsősorban a rendszert, az államot hangosan szidalmazókat figyelték meg, de az antiszemita megjegyzéseket kiabálók is számíthattak ellenőrzésre.
Hogy mennyire voltak lelkesek feladatuk végzése közben az ügynökök, az egyénenként változott. Volt, aki jelentett néhány hónapig, majd (ismeretlen okokból) ismét a megfigyeltek közt találta magát. Volt, aki szándékosan felesleges információkkal tömte a belügy fejét, és persze olyan is, aki képes volt akár hazudni is, hogy rosszabb színben tüntesse fel társait. És az is megesett, mikor a vidékre tartó vonaton több száz szurkoló utazott, az egyik vagonban négy, egymást nem ismerő ügynök végül egymásról írt jelentést. A tartótisztek nem kifejezetten nagy örömére… A módszerek épp ezért egyre fifikásabbá váltak, a frissen beszervezett ügynökök egyre furfangosabb módszerekkel igyekeztek visszaépülni barátaik, drukkertársaik közé. A BM különféle kitalált történeteket magoltatott be velük arról, hogyan verték meg őket, vagy kötelezték pénzbüntetésre, hogy ezzel is bizonyítsák, lerótták kötelezettségeiket a rendőrség felé, és tisztán távoztak a börtönből.
És hogy gyanakodtak-e a szurkolók? Természetesen. De ahogy teltek az évtizedek, a rendszer egyre enyhült, így az ügynökök száma is folyamatosan csökkent a Fradi környékén. A valóságos arcok igazából csak a rendszerváltással váltak ismertté. A legnagyobb megrázkódtatást „Nemere” vagyis a világválogatott jobbhátvéd, Novák Dezső lebukása okozta.
A helyzet azonban nem csak a stadionokban változott, hanem az utcán is, a meccsek előtt, után. Ahogy a rendszer puhult, és a foci egyre inkább rendfenntartói, mintsem politikai ügy kezdett lenni, úgy szaporodtak a szurkolók közötti csaták. Az első, szurkolók közti dokumentált összecsapás a hetvenes évek végén történt, a nyolcvanas évek közepére pedig már rendszeressé váltak a Fradi és a Dózsa drukkerei közötti „feszültség levezető háborúk”. Persze, a külföldi példákhoz képest még mindig nem olyan erőszakos módszerekkel, azonban a nyolcvanas évek végére az egyre kevésbé féken tartott szurkolói csoportok számára a verekedés már felért egy terápiával.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
