Azok az újságíró-kollégáim, akik alkalmanként elkísérték Margaret Thatchert hosszabb külföldi útjaira, a röhögéstől könnyezve mesélték, hogy Denis, a férj és állandó útitárs a gin-tonikok buzgó fogyasztása közben egyetlenegy témáról tudott a tudósítókkal társalogni: arról tudniillik, hogy milyen hajmeresztő és megengedhetetlen mértékben növelik a golfklubok tagsági díjaikat. Más, ellentétben a nejével, nem izgatta.
Noha alig hinném, hogy a milliomosként elkönyvelt Denis Thatchernek gondja lett volna a saját klubtagságijával, s azt sem, hogy az újságírókat minimálfokon érdekelte volna a téma, annak idején (’80- as évek eleje-közepe) a golf valóban a jómódú elit „házi sportja” volt, a mához képest elenyészően kevés pályával és kevés, afféle arisztokrata klubbal. Aztán a golffal ugyanaz történt, mint a tenisszel. Valóságos tömegsporttá nőtte ki magát. Egyre többen és többen „kaptak rá”, miáltal a klubok és a sportszergyártók érdekeltté váltak abban, hogy a középosztály számára is elérhető áron kínálják a portékájukat. Olyan országok, mint Spanyolország vagy Portugália – élve déli tartományaik páratlan természeti adottságaival – észveszejtő tempóban kezdtek pályákat, klubokat és klubszállodákat építeni, nehogy a nyugatés főként észak-európai jómódú emberek az év felében játék nélkül maradjanak. (A hobbi így se olcsó. Egy viszonylag jó andalúziai klubban egy 18 lyukú pálya végigjárása egy házaspárnak simán elvisz napi 100 eurót.) Az üzlet beindulását – miként a tenisz vagy a billiárd esetében – nagymértékben előmozdította a televíziók érdeklődése – kivált Amerikában, de aztán valamennyi földrészen. Az amatőr golfozók profi ideálokat választottak maguknak, olyan embereket, akik nap mint nap megjelentek a képernyőn. És ha az „egyszeri golfozó” azt látta, hogy eszményképe – legyen az amerikai, angol vagy spanyol – Halloway, Ping vagy Titleist márkájú ütőt vesz a kezébe, akkor maga is azt vásárolta.
Történetünk valójában ezen a ponton kezdődik. Néhány napja csak, hogy az észak-írország Holywood kisváros szülötte, a profi világelső Rory McIlroy a Titleisttől (Fila) átvándorolt az amerikai Nike-hoz, mely, lévén a világ első számú sportszergyártó vállalkozása, a „pártütő”, mindössze 23 éves Roryt a Nike Golf új, egyes számú, „hivatalos arcává” léptette elő – a másfél évtizede szolgáló Tiger Woods helyébe. Ilyenformán a cég karmai közé került a világelső és a világmásodik, nem semmiért. Tavaly Woods – aki mellett a Nike az erkölcsbotrányai után is végig kitartott, miközben a „drogbáró” Lance Armstrong szolgálatairól még tavaly októberben viharsebességgel lemondott – úgy 60 millió dollárt ütögetett össze pénz- és rajtdíjakból, továbbá szponzorációkból (Nike). Ennél McIlroy többet fog keresni, hála a Nike-nak. Az északír fiatalember öt évre szóló, 100-125 millió dollár körüli összegre becsült szerződést kötött a céggel (ez a BBC becslése, a Fox Sportsé 200 millió!), miáltal „alaphangon” is napi 50 ezer dollárhoz jut. Ehhez jönnek a milliós versenydíjak, rajtpénzek és prémiumok. (Maga McIlroy is „nevetségesnek” minősítette, hogy az amerikai Federal Express cég sorozatversenyén elért 2. helyéért 3 millió dollár prémiumot kapott – túl a díjon és a rajtpénzen.)
Egy olyan életkorban, mint senki őelőtte, az Észak-Írország mélyéről jött, bár 2 éves kora óta(!) golfozó – máshoz se értő – fiatalember belépett a világ legjobban kereső tíz sportolója, de inkább a legjobb öt közé. A Forbes magazin szerint 2012- ben két váltósúlyú ökölvívó, az amerikai Floyd Mayweather és a Fülöp-szigeti Manny Paquino kereste a legtöbbet (80, illetve 60 millió dolcsi fölött), de Tiger Woods csak fillérekkel kevesebbet, mint Paquino és a teniszező Roger Federer se panaszkodhat (50 millió körül). Amit csak azért említünk, mert a derék Roger is a Nike futtatottja.
Keltett némi visszatetszést Tiger Woods „leváltása” az épp most folyó abu-dzabi torna előtt. Ha az okokat keresem, kettőre lelek rá. Az egyik: a sorozathűtlenkedő Woodsra Amerikában még mindig ferde szemmel néz a golfozó sokaság, mert az ország elképesztően álszent. De ha már ilyen, a Nike-nak tekintettel kell lennie rá. A másik ok nyomósabb: McIlroy 10 évvel fiatalabb Woodsnál, barátságosabb, közlékenyebb, barátkozóbb és kommunikatívabb az amerikainál. Egyszóval, könnyebb őt és általa a márkát megszeretni, és sokáig szeretni, hiszen az írnek jóval több éve van még a versenysportban, mint riválisának. A Nike előre néz, és alighanem örül annak, hogy ráakadt egy nagyon fiatal emberre, aki ráadásul a 40 milliósra becsült, ír gyökerű amerikai közösségnek eleve a kedvence. 100-200 milliót nem szokás költeni a „semmire”, még akkor se, ha történetesen Nike-nak hívják az illetőt és 2015-re már 30 milliárdos bevétellel számol.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!