A The Economist a napokban hosszabb cikkben fejtegette, hogy bár a nők egyre markánsabban vannak jelen a sajtóban, reklámokban és sportközvetítésekben, mindez épp azért tűnik fel annyira, mert a férfiak megjelenéseinek mindez még mindig csak a töredéke. A kiragadott példák ugyanis csalókák. Bár Sarapova évi 29 millió dolláros keresete irigylésre méltó, a világ legjobban fizetett sportolóinak listájára pillantva egyértelmű a férfiuralom, és az is, hogy mindez aprópénz a dobogósok éves bevételéhez képest. A megbecsülés persze nem feltétlen a milliókban mérendő, ám a sajtómegjelenések se szívderítőbbek. A Minnesotai Egyetem kutatásai szerint az amerikai sportolók 40 százaléka nő, de a médiafigyelemnek mindössze 5 százaléka az övék! Az ESPN magazin címlapjainak csupán 3,6 százalékán pózolhatott nő 2004-től 2009-ig – a tendencia mára szükségszerűen javul, tekintve, hogy az amerikai csapat olimpiai érmeinek nagyobb hányadát nyerték nők Londonban.

Pedig nekik korántsem jelent perspektívát a sportkarrier. Számos sportágban, amelyben a férfiak profik, a nők csak egy darabig képesek lavírozni a munka/iskola, edzés, család szentháromsága között. Holott a nők aktivitása társadalmi érdek – a svéd nők például 40 százalékkal ritkábban küzdenek egészségügyi gondokkal, mint közép-európai társaik, köszönhetően annak, hogy hetente minimum kétszer sportolnak. Arra pedig szép lassan a cégek is rájöttek, hogy mekkora öngól a hímsoviniszta hozzáállás. Hiszen a fő vásárlóerőt a nők képviselik, nekik eladható a jógaszőnyeg, a diétás joghurt vagy pink futócipő, a férfiaknak kevésbé. Ehhez képest van, ahol még a sportoló nő fogalmát se fogadják el: az iszlám államokban a mindennapos küzdelem sajnos nem korlátozódik a pályára. A londoni olimpián sokáig ment a huzavona, versenyezhet-e a hidzsábot viselő szaúd-arábiai dzsúdós, Wojdan Ali Seraj Abdulrahim Shahrkhani. Indulhatott (egy speciális fejfedőben), s így ez volt az első újkori olimpia, amelyen minden országnak volt női indulója. Ha azt vesszük, hogy Coubertin báró ellenezte a nők szereplését, nem rossz arány. Apropó, olimpiák: az úszás például csak 1912-ben került be a női versenyprogramba, a futásban pedig egy 1928-as, 800 méteres versenyt leszámítva egészen 1960-ig nem versenyezhettek 200 méternél hosszabb távokon a nők. Efféle tiltások bőven akadnak: az Angol Labdarúgó-szövetség például a női csapatok túlzott népszerűsége miatt 1921. december 5-én kitiltotta a női futballistákat a férfiklubok pályáiról – és 1971-ig vissza se engedte.

Jelenleg az átmeneti időszakot éljük: sokan fanyalognak, hogy a női vízilabda, tenisz, futball stb. lassú, nézhetetlen, amatőr. Ám egyre többen kezdik értékelni a hölgyek hősies erőfeszítéseit, vagy találják meg a férfiak sportjából már eltűnt ártatlanságot, tiszta küzdőszellemet a nők játékában. Az amerikaiak 55 százaléka például múlt hónapban szívesebben nézett női teniszt. Idehaza is jól megfigyelhető, hogy, mondjuk, a női kézilabda népszerűsége hogyan nőtt ugrásszerűen az első sikerek nyomán – és ez hogyan generált nézettséget, reklámbevételt, majd még több sportsikert. A minta, a célközönség tehát adott. Kérdés, milyen gyorsan képesek fejlődni az egyes társadalmak. Mert egyelőre úgy tűnik, a világ nagy részének jobban beveszi a gyomra az exfeleségét kispályás focicsapatnyi nővel csaló Tiger Woods brutális reklámbevételeit, mint a nők térhódítását. Nos, ízlés dolga. Vagy valami egészen másé.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!