Nem csak neki „jött be” – noha az átlagteniszbolond így gondolná –, hanem a szponzorainak is.
Ám a tisztesség úgy kívánja, hogy elsőre a US Open megnyerésének sportértékéről elmélkedjünk. A skót Andy Murray, aki már négyszer állt egy tenisz Grand Slam-diadal kapujában és négyszer vesztett, most egy hete, ötödik nekifutásra, lényegében vesztett állásból le tudta győzni a szerb Novak Djokovicsot, s ezzel ledobta a nyakáról azt a koloncot, amelyet most már négy éve hurcolt. Igaz, úgy tartottuk őt számon, mint aki benne van a „nagy négyesben” (Djokovics, Federer és Nadal mellett), de kollégáihoz képest neki volt egy komoly hendikepje: annak a bizonyos Grand Slam-győzelemnek az elmaradása. Legalább egynek. A hat elődöntő se számított. Tudjuk ugyan, idén olimpiai bajnoki címet szerzett (Federer legyőzésével), de ezt a trófeát még mindig nem veszik komolyan a teniszsportban. Ellentétben a US Opennel vagy Wimbledonnal vagy a Roland Garrosszal vagy az Ausztrál Opennel. Csak ezeket jegyzik a tenisztőzsdén.
Murrayt háromszor Federer, egyszer Djokovics „kaszálta” el a döntőben. Egy „újabb Federer” most is kinézett neki, éspedig az elődöntőben – lévén a svájci fenomén ágán – ám miután a cseh Berdych a negyeddöntőben elütötte a mumusát, neki elegendő volt azt bizonyítania, ami nem szorul bizonyításra: jobb, mint a cseh. És aztán a szerb címvédő ellenében kiadta magából azt is, ami eddig hiányzott belőle: a lelki erőt, az összeszedettséget kritikus helyzetekben. Egy Grand Slamdöntő egészében is kritikus helyzetnek számít. Andynek, bármit is teljesített előtte, ilyenkor szokott inába szállni a bátorsága; ilyenkor szokott ostobán hibázni, gyámoltalan lenni stb. Négy Grand Slam-döntőjét ennélfogva simán vagy viszonylag simán elveszítette. Most nem. Lehet, hogy ő éppenséggel az olimpiai győzelemből merített erőt, akkor telepedett meg benne az a tudat, hogy nincs örök bukásra ítélve. Egyébiránt – jegyezzük meg jól – atletikus képességek dolgában nem marad alatta Nadalnak (aki jó ideje sérült), tud mindent, amit akár tenyeres, akár fonák oldalról tudni kell, kitartó, mint a bivaly, s ha kell, finom is, ravasz is. Nem egyenletesen, de veszedelmesen adogat. Talán nem olyan a keze, mint Federernek s bizonyosan kevésbé jól fogad adogatást, mint Djokovics, de abszolúte versenyképes minden kollégájával. Nagyon lényeges, hogy mostantól fogva már komolyan félnek is tőle: ez az a pszichikai többlet, amelyet csak egy Grand Slam-győzelem hozhat meg.
Ám mielőtt túlzásokba esnénk, jegyezzük meg azt is, hogy egyelőre nyílt titok: a US Open megnyerése olyan-e, mint az első fecske, amelyik nem csinál nyarat; avagy olyan-e, ami után jön a többi (copyright: a néhai Kabos Gyula). Roddicknak és Del Potrónak például nem jött. De ő a maga hallgatagságával, nyilvánosságkerülésével más kategória, mint emezek. Stílusát a szponzorok többre tartják. Ha nem így volna, nem kötnék őt máris milliós szerződések olyan márkanevekhez, mint a svájci Rado óra (természetesen), az Adidas meg a Jaguar gépkocsi. A Forbes magazin úgy számol, hogy a US Open előtti évben, hála a szponzorációknak, Murray már így is „betakarított” havi 1 millió dollárt, noha például a US Open-trófea egymagában kevesebbet ér, mint 2 millió. Az, amire számítani lehet a következő: az újdonsült bajnokot úgy lengik majd körül az új szponzorjelöltek, mint a legyek. Rá is fér, ha annyit akar keresni, mint Federer, ki az imént említett 12 hónapban a Murray által megkeresett összegnek a négy és félszeresét zsebelte be. A szakma szerint ez egyáltalán nem lehetetlen. De az álomért majd egyfolytában teljesítenie kell, különben nyomába nem ér a már befutottaknak. Tudniillik a „Murraybrand” (márka) kívánatos volt addig, míg élt a remény, hogy egyszer majd befut; még kívánatosabb lesz azzal, hogy befutott; de elveszítheti a vonzerejét, ha Andy netán nem fel-, hanem leszálló ágba kerül.
Visszatérve magához a sporthoz: ismerjük a mondást, miszerint a spanyol labdarúgásban két bajnokság indul egyszerre. Az egyik a Real és a Barca között zajlik, a másik meg az összes többi között. Ezt a kissé frivol, de annál igazabb humorpatront csak azért idézem fel, mert valamiképp a teniszben sincsen másképp. Egyfelől van a „négy nagy”, kik közé alkalmanként befurakodik egy ötödik-hatodik is, de az elmúlt hat évben (a Del Potro-esetet leszámítva) egyetlen olyan Grand Slam-döntő sem volt, amelyet ne Federer, Nadal vagy Djokovics nyert volna meg. Ám míg Del Potro „kakukktojásnak” számított, Andy Murray nem az: tanú rá négy elvesztett döntője és hat elvesztett elődöntője. Nem hinném, hogy ez használ a tenisznek: az ismétlés nem csak a tudásnak, az unalomnak is anyja. Ha az ember mindig ugyanazokat látja a célvonalnál, akkor előbb-utóbb ráun arra, hogy a gyöngébbnek drukkoljon. Mert tudja, hogy a gyöngébb eleve esélytelen – legalábbis ami a végelszámolást illeti.
Vörös farkinca a történet végén: ilyen csodaéve, mint a 2012-es, a brit sportnak soha nem volt. Egy angol nyeri a kerékpáros Tour de France-t, Nagy-Britannia 29 aranyat szerez hazai olimpiáján, végül pedig 76 évnyi(!) várakozás után egy skót lép Fred Perry örökébe a Grand Slam-versenyeken. Ez utóbbi rettenetesen hosszú böjt volt, legföljebb azon lehet vitatkozni, hogy Murray az Egyesült Királyságnak, avagy szűkebb hazájának nyert-e? Akik New Yorkban eksztatikusan ünnepelték – élükön a filmszínész Sean Conneryvel – mind skótok voltak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!