Ha Csányi Sándort kérdeznék, bizonyára azt mondaná: a tudatos, tervszerű építkezés. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a magyar labdarúgó-válogatott elmúlt három tétmeccsén három különböző kapitány ült a kispadon. Egervári Sándor tavaly, a hollandok elleni tragikomédia után mondott le. Őt követte Csábi József, az egyetlen 100%-os kapitány (1 meccs, 1 győzelem – Andorra ellen), majd jött Pintér. Oyan pillanatban vette át a kapitányi posztot, amikor gyakorlatilag bármi megtörténhetett volna. Elkezdhettük volna az építkezést, senki egy rossz szót se szólhatott volna, ha az illetékes urak, akkor be-, illetve kijelentik: nem a kijutás a cél; a rövid távú érdekeinket alárendeljük a magyar labdarúgás hosszú távú céljainak. De a magyar labdarúgás vezetői nem tudtak ellenállni a csábításnak, hogy a megreformált, 24 csapatos Eb-rendszerben talán még nekünk is lehet sanszunk, akárki legyen is a szövetségi kapitány. És megint elcsesztünk elvesztegettünk kilenc hónapot. Közben persze átadtunk néhány fantasztikus stadiont (a húszezres Fradi Arénában a legutóbbi kupameccsen négyszázhetvenöten voltak), barátságosan megvertük az albánokat és a kazahokat, döntetlent játszottunk a dánokkal és kikaptunk a finnektől. Aztán az első tétmeccsünkön az északírektől, méghozzá úgy, hogy éppen az a védelem mondta fel a szolgálatot, amire a szövetségi kapitány az egész játékot építette. Volna.

Csányi Sándor a Pintér kirúgásáról tartott sajtótájékoztatóján azt mondta, a kapitány szakmailag felkészült volt, „szívét-lelkét beletette a munkába”, bár „voltak kommunikációs problémái”. Pintér összesen 63 játékost tesztelt a keretben, többet, mint Lothar Matthäus, de így sem találta meg a nyerő tizenegyet. Csányi egyébként nem is a kísérletezés szakmai szempontjait kérte számon, hanem azt emelte ki, hogy ennyi játékos meghívása a válogatottba elég sokba került az MLSZ-nek. Ennyit a szakmai elemzésről.

De hagyjuk most Pintér Attilát, nézzük, mit nyerhetünk Dárdai Pállal? Dárdai néhány hete még nem akart magyar szövetségi kapitány lenni („Eddig még nem hívott Csányi Sándor ez ügyben, és szerintem már nem is fog, amit bevallom, azért sem bánok, mert mint mondtam, nem látok bele a részletekbe. Nem ildomos beleenni más levesébe.”). Többször elmondta, hogy ő a fokozatosság híve, és egyelőre a pro licence megszerzése a legfőbb célja. „Nem akarok fokokat átugrani, egyszer majd szeretnék magyar szövetségi kapitány lenni, de nem most.”

Később a Nemzeti Sportnak ezt mondta: „A labdarúgásunkat csak összefogással lehet kirántani a gödörből. Családok, edzők, vezetők és megalkuvást nem tűrően küzdő játékosok kellenek ehhez. Meggyőződésem, vezet út felfelé, ám ahhoz, hogy végre elinduljunk ezen az úton, az alapoktól kell kezdeni mindent… Az egészen pici gyerekekre kellene sokkal jobban ügyelni. Mert amikor a tizenöt éves magyar és a tizenöt éves német gyereket összevetem, azzal szembesülök, hogy utóbbi minden téren jobb. Gyorsabb, erősebb és – hiába a sokat emlegetett magyaros technika – a labdával is jobban bánik. Egymás közt nagyon ügyesek vagyunk, nemzetközi viszonylatban viszont…”

Dárdai Pál 900 kilométeres távolságból, 14 év távollét után is pontosan látja, mire volna szüksége a magyar focinak. Éppen ezért Dárdai Pállal akkor nyernénk a legtöbbet, ha nem ő lenne a szövetségi kapitány. Ha engednék, hogy az az utánpótlás-képzési reformot, amit egy éve tett le az MLSZ asztalára, az ő vezetésével valósítsák meg. Ha azok, akiknek ez jogukban áll, kimondanák végre, hogy a magyar foci célja nem az, hogy kijussunk a következő Európa-bajnokságra, hanem hogy tíz év múlva legyen valami, ami legalább nyomokban hasonlít ahhoz, amit a világon labdarúgásnak neveznek. És ebből a szempontból nem a személy a lényeges, hanem a kiválasztásának szempontjai.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!