Nehéz a hátizsák

Ezért aztán a magyar sportújságírás doyenje derűs karcolatokba foglalta, és könyvecskében kiadta, mit gondol arról, amit mifelénk mostanság futballnak hívnak. Már a kis kötet mérete és címe is sokat mond, hiszen a kiadvány mert kicsi lenni, míg a borítóján az áll: Kár, hogy ráértek az andorraiak.

Belül pedig ilyen részletek szöknek a szembe: „Hány nézőjük volt a hét végén? – Nyolcszázhetvenöt. – Mit akar, ez több mint két héttel ezelőtt! – A negyventagú tűzoltózenekar sokat nyomott a latba, nem beszélve a népes tűzföldi mezőgazdasági küldöttségről, amely a mangalica- és a szürkemarha-tenyésztést jött tanulmányozni. Eredetileg a Hortobágyra indultak, de az idegenvezetőjük – némi kenőpénzért – a repülőtérről a stadionunkba irányította a buszukat.” Továbbá: „Egy néző a meccs közben olyan mélyen elaludt, hogy másnap reggel a gondnoknak kellett felébresztenie. A törzsszurkoló végül a vendégöltözőben lezuhanyozott, és onnan ment dolgozni.” Vagy: „Milyen edzőtök is van? – Azt hiszem, tibeti. (…) A felkészülés egyes időszakaiban nehéz hátizsákkal futtatott bennünket, mindig hegynek felfelé. Egyszer így, felmálházva Gyöngyösről felszaladtunk a Kékesre. – Egyáltalán, hogyan sikerült ezt a szakembert szerződtetni? – Azt ígérte a vezetésnek, hogy a csúcsra viszi a csapatot.”

Nem idézek többet, csak annyit jegyzek meg: ugyan mennyivel groteszkebb mindez, mint amit az NB I-es klubtulajdonosok egyike a héten felvázolt? A főnök szerint tízezer euróból kétezer marad a játékosnál, a többit a labdarúgó szétosztja az őt szerződtető menedzser, valamint az egylet különböző képviselői között (akik meg az észt osztják). Megkérdezték a menesztett edzőt is, s a tréner nemhogy nem tagadta a meghökkentő szisztéma létezését, de azt mondta: „A jelenséggel én is találkoztam, és felhívtam a tulajdonos figyelmét arra, itt egyszerűen lehúzás folyik, becsapják őt, ám ő azt válaszolta, tisztában van vele, és nem zavarja. Szerettem volna tenni ez ellen, de erre támogatás nélkül nem nagyon lehetett esélyem.”

Pozitív gondolkodással annyi fűzhető ehhez: legalább a pályán kívül van számottevő leadás. Ettől még virágkorát éli hazánkban az abszurd. Az erre fogékony Várkonyi tobzódhat, noha a nyolcvanon túl járó szerző látott már egyet s mást: a színészek–újságírók rangadón akkor – 1960-ban – mutatkozott be, amikor a SZÚR-t még az Üllői úton rendezték (25 ezer néző előtt). A hírlapírók, rádiósok, tévések csapatában annak idején olyan tekintélyek szerepeltek, mint Borbély Pál, Hoffer József, Németh Gyula, Szűcs Ferenc, Vándor Kálmán, akik 1963-tól már rendszeresen 75 ezer néző jelenlétében léptek fel a Népstadionban.

A karikírozó korelnök stílusában csöndesen megjegyzem: ha ezek a kollégák még köztünk lennének, és ma volnának harminc év körüliek, lehet, simán nyernék az első osztályúnak mondott magyar labdarúgó-bajnokságot.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!