Kegyetlen. Ez az első szó, ami eszembe jut Lykovcán Ágota történetéről. Nagypályás gyorskorcsolyázónk harmadszor marad le az olimpiáról, de még nem adta fel az álmait. Országos csúcs és ideg-összeroppanás, avagy hogyan jut valaki a zárt osztályról egy elit akadémiára.
– Mikor tudta meg, hogy mégsem utazik Szocsiba?
– Egy héttel az olimpia előtt hívtak fel. Hogy akkor miért kaptam meghívót az eskütételre, nem tudom, mindenesetre megjelentem, ott pedig nézett rám a rendező nagy szemekkel: nekem nincs leadva a nevem. Bőgve hívtam a férjemet a villamosmegállóból. Mintha nem lett volna elég, hogy ismét lemaradtam, még ez is. Tessék, Ágota, még egy pofon.
– A laikusoknak kissé zavaros ez a kvalifikációs rendszer. Ha megvolt a szintideje, ami ráadásul országos csúcs is, hogy maradhat itthon?
– Az olimpiákon meghatározott számú versenyző indulhat egy adott számban, így ha többen teljesítik a szintidőt, akkor várólistát állítanak fel, és aszerint kvalifikálunk.
– Akkor nézzük szám szerint: 2006, torinói olimpia. Ágota itthon marad.
– A szintidő 1:21:00 volt 1000 méteren, én 1:20:72-t mentem. Negyvenen utazhattak, én 42. voltam a listán.
– Összetört?
– Nem. Ekkor még minden könnyebb volt.
– De mindent megtett a kijutásért, nem?
– Ha akkor kérdezett volna, tuti azt mondom, hogy igen. Egyszerűen nem láttam át, mennyi mindenről kell lemondanom, hogy igazi élsportoló legyek. Más volt az anyagi helyzetünk, ki merem mondani, hogy elkényeztetett gyerek voltam, akinek nem voltak gondjai, nem kellett számlákat befizetnie. A fizikai állapotom is más volt, gyorsabban regenerálódtam.
– 2010, Vancouver. Ágota ismét itthon marad.
– Egyszerűen lehetőséget sem kaptam a bizonyításra. Nem voltak meg a felkészülés feltételei, tudtam, hogy nagyon messze vagyok. Elkönyveltem magamban. De a legrosszabb csak azután jött. Végigcsináltam egy felkészülést, aztán bejelentették, hogy nem tudják finanszírozni sem a világkupámat, sem azt, hogy edzőtáborokba járjak.
– Várjon, a szövetség nem kap pénzt az ön versenyei után?
– De, szezononként körülbelül 3-5000 eurót. Épp ezért teljesen kikészültem. Nem tudtam enni, inni, lefogytam nyolc kilót, egy-három órákat tudtam csak aludni éjszakánként. A környezetem persze hajtogatta, hogy ez így nem lesz jó, de én örültem, hogy végre vékony vagyok.
– Ám ekkor jött a teljes összeomlás.
– Igen, egy este megéheztem – ez nagy dolognak számított –, és úgy éreztem, el kell mennem a kedvenc éttermembe. A férjem nem jött velem, mert nem lett volna elég pénzünk rá. Az Erzsébet hídon kifogyott a benzin a kocsimból. Gondoltam, sebaj, akkor futni fogok. Otthagytam a kocsit a híd kellős közepén, kiszálltam, és elindultam a zuhogó esőben. Végig az zakatolt a fejemben: Ágota, nem szabad megállni, ha futsz, bárhová eljuthatsz. Valahol az Andrássyn eldobtam a slusszkulcsomat, és az út közepén futottam, az autók között. Rémlik, hogy többen is felajánlották a segítségüket, de én csak futottam egy szál pólóban, míg egy rendőrautó meg nem állított. Bevittek a XIII. kerületi kapitányságra, onnan pedig a szirénázó mentővel a zárt osztályra. A nevemet sem tudtam megmondani.
– Az ott történtekre emlékszik?
– A legélénkebben az maradt meg, hogy olyan erősek voltak a nyugtatóim, hogy a fejemben bent tudtam, mit akarok mondani, de egyszerűen nem tudtam megszólalni. Nem mozgott a szám.
– Hogy került ki onnan?
– Anyuék saját felelősségre kihoztak.
– De ekkor már jól volt?
– Az a legfurcsább, hogy aludtam egy napot, és kirajzolódott előttem, mit szeretnék. Megtudtam, hogy milyen erős vagyok, azt éreztem, hogy ha ezt végig bírtam csinálni, akkor bármit el tudok érni az életben.
– És valóban kimászott a gödörből: 2010 óta a németországi KIA Speed Skating Akadémián tanul.
– Igen, olyan világsztárokkal edzhetek, mint a kínai Vang Bej-hszing. Aki itthon gyorskorcsolyázni akar, az tulajdonképpen csak a Városligeti Műjégpályán edzhet – reggel hattól vagy nyolctól, illetve este tíztől. Ehhez képest Inzellben az elmúlt szezonban profi körülmények között készülhettem.
– Csak épp a férje nélkül. Az év nagy részét külön töltik. Hogy bírják?
– Nehezen. Tudja, nekünk nagyon különleges a kapcsolatunk, rengeteget köszönhetek Balázsnak. Ő az, aki mindig segít talpra állni, bátorít, volt, hogy együtt edzettünk – anyagilag pedig képtelen lettem volna nélküle létezni.
– Megkérdezhetem, mennyiből kéne megélnie?
– Havi harmincezer forintot kapok a MOB-tól. A férjem segítségével találtunk szponzorokat, akiknek nagyon hálás vagyok, kapok ruhát, táplálékkiegészítőket, járhatok edzőterembe. A gyerekkori családi idill és anyagi jólét időközben széthullott. Mindenemet pénzzé tettem, hogy ne kelljen abbahagynom a korizást.
– Nem érzi néha, hogy ideje abbahagyni az álmok kergetését és keresni valami „normális” munkát?
– Tegnap küldtem el az önéletrajzomat egy kávézólánchoz.
– Nyíltan beszél a nehézségeiről, de többször kérte, hogy ne siránkozásnak vegyem, mert utálja, ha sajnálják. Mi fáj leginkább ebben a lehetetlen helyzetben?
– Hogy pénz nélkül az ember olyan kicsinek, elveszettnek érzi magát. Októberben például egy csütörtöki napon kaptam az üzenetet, hogy szombat hajnalban indul a gépünk Calgaryba. Budapestről. Felhívtam a szövetséget, hogy én Inzellben lakom, nem találhatnánk-e valami megoldást – annyit mondtak, hogy aki ott lesz, jön, aki nem, marad. Annyi pénzem se volt, hogy hazautazzak. Szégyen, nem szégyen, a barátaim adták össze a vonatjegyem árát.
– Eközben a világ élvonalába tartozó korcsolyázókkal többfős stáb utazgat minden versenyre.
– Ne is mondja. A 2010-es norvégiai Európa-bajnokságra botrányos körülmények között tudtam készülni, alig láttam jeget. Először ki se akartam menni, de a szintidőm – mivel az két évig érvényes – megvolt, így elutaztam. Egyedül. Néztem a 3000 méteres futam előtti ünnepséget, hozták a zászlókat – a magyar lobogó sehol. Egyszerűen elfelejtettek! Hideg zuhanyként ért, de kötöttem tovább a korimat, amikor odajött egy rendező, hogy elnézést a zavarásért, de az edzőmet vagy a segítőmet keresi. Egyedül jöttem, mondtam, mire totálisan ledöbbent. Egy ilyen rangos versenyre? Akkor ki fogja mutatni nekem a köridőket? Senki, feleltem, ekkor már megsemmisülve. Pár perc múlva visszajött – hozott magával egy belga edzőt, aki megsajnált, és vállalta, hogy a váltóegyenesben mutatja a köridőket. Másnapra még magyar zászló is lett – na de ilyen élmények után rajthoz állni?
– Nézi az szocsi közvetítéseket?
– Persze. Nem haragszom én se az olimpiára, se azokra, akik most ott lehetnek. (nevet)
– Még akkor sem bosszankodik, amikor látja a szabadkártyásokat, akik önnél rosszabb idővel kint vannak?
– Az ő életükben más miatt van szükség egy ilyen élményre, nekik mást ad az olimpia. Egy pillanatig sem irigylem tőlük, de még mindig az az álmom, hogy egyszer én is ott lehessek. Valamiért engem meg kellett, hogy erősítsen az élet. Elismerés. Arra vágyom. Vörös szőnyegre, ilyesmire nem. Csak hogy elmondhassam: itt vagyok, ez az én történetem.
– 2018, Dél-Korea, Pjongcsang?
– A sors nem akarja, hogy abbahagyjam. Tovább kell küzdenem az álmomért.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
