Olimpiai apák és fiúk III.

„A fiam tíz centivel és több mint 100 válogatottsággal túlnőtt engem – mondta lapunknak Mocsai Lajos. – Én sajnos játékosként nem vehettem részt olimpián, de Tamás az ötkarikás játékokon is bebizonyíthatta, hogy lehet rá számítani. Hallatlanul jó csapatember, nem is beszélve arról, hogy balkezes, éppen ezért jobbátlövő, és nagyon jó a helyzetkihasználása.” Közbevetésünkre, hogy fia sportágválasztásánál érvényesült- e „apai kényszer”, így válaszolt: „Szó sincs róla. Tehetséges labdarúgónak indult, és amikor Németországban dolgoztam, a Köln focisulija ki is választotta, ő azonban inkább kézilabdázni akart abban a klubban, ahol edzősködtem.”

Hol volt könnyebb – kérdeztük a kapitányt –, a pályán vagy a kispadon? „Nagyon nehéz erre választ adni, mert a két feladatnak más és más a súlya. Ennek ellenére úgy látom, hogy a pályán, ahol a játékosok együtt küzdenek, talán valamivel könnyebb, mert higgyék el, nincs magányosabb ember egy szövetségi kapitánynál, akinek adott esetben pillanatok alatt egyedül kell meghozni a döntéseket. Az olimpia előtt az volt az általános vélemény, hogy a mi selejtezőnk a »halálcsoport«, hiszen a papírforma szerint nálunk erősebb ellenfelekkel kerültünk szembe. Szerencsére mégsem minket »temettek«, sőt kevésen múlt, hogy nem mi kerültünk a döntőbe. Néhányszor nem sikerült úgy koncentrálnunk, ahogy kellett volna, ziccerek maradtak ki, de ezen ma már kár bánkódni. Végül a negyedik helyen végeztünk, és erre is büszkék vagyunk. Ami pedig a jövőt illeti, a szerződésemet a riói olimpiáig meghosszabbították és azt is szeretném elárulni, nagy öröm ért az elmúlt napokban, mert Tamásnak megszületett a fia, az unokám, így nem kizárt, hogy lesz a családban egy harmadik kézilabdás generáció is.” Úgy gondoljuk, a Londonban mutatott teljesítményért az egész ország szívébe zárta a magyar kézilabdázókat. Még ma is lúdbőrös lesz az ember, ha visszagondol az izlandiak elleni találkozóra, mikor is kétszeri hosszabbítás után sikerült legyőznünk a szigetország klasszis csapatát, hiszen az elmúlt években még döntetlenre sem futotta ellenük. Így élte meg a londoni ötkarikás játékokat Mocsai Tamás . „Már a kvalifikáció is olyan erős volt, hogy például a nagy kézilabdanemzetek közül nem jutott ki Londonba a német és az orosz válogatott. Összehasonlíthatatlan élmény volt az olimpián játszani, főleg annak tudatában, hogy egy olyan nehéz csoportba kerültünk, ahonnan szinte lehetetlennek látszott a továbbjutás. A csapat egysége és az egymásért való küzdeni tudás azonban átsegített minket a nehézségeken. A dél-koreaiak, majd az idei Európa-bajnokságon ezüstérmes szerbek legyőzését követte a számunkra és számomra örökké emlékezetes meccs, amikor sikerült megvernünk a hosszú ideje »mumusnak« számító izlandiakat. Édes-kesernyés a szájízem, mert meg volt a lehetőségünk, hogy bejussunk a döntőbe, de a negyedik helyre is büszke vagyok. Biztos vagyok abban, hogy az a csapategység, és az a küzdeni akarás, amely minket jellemzett, tovább tart a soron következő feladatoknál is.” Arra a kérdésre, hogy milyen érzés egy olyan csapatban játszani, amelynek vezetője az édesapja, így válaszolt: „Természetesen nem könnyű, főleg annak tudatában, ha nem jól szerepelek, akkor ezt felróják neki, de hál’ istennek nem így történt.” További terveiről elmondta: „Pályafutásom jó részét Németországban töltöttem, és itt is folytatom, mert nemrég eligazoltam csapatomtól, a Flensburgtól, Hannoverbe. Ez nagy kihívás, mert a korábbi együttesem városában a kézilabda volt az első számú sportág, Hannoverben pedig labdarúgás és jéghoki is van. Itt kell majd kivívnunk csapatommal, hogy nőjön a kézilabda népszerűsége. Egyébként nem sok pihenőt kaptam az ötkarikás játékokat követően, mert már elkezdődtek az edzések a bajnoki szezonra. Az életemben a legnagyobb változást azonban az jelenti, hogy megszületett Áron fiam, így én is »fiús« apa lettem.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!