Ha azt kérdeznék, ki volt Bóbis Gyula, lehet, a kecskemétiek közül sokan rávágnák: sportoló. Persze, mert a hírös városban teret és edzőcsarnokot neveztek el róla. De azt már kevesebben tudnák felidézni, hogy Londonban, 39 évesen olimpiai aranyérmet nyert szabadfogású birkózásban, a +87 kg-os kategóriában.
A győzelem után így nyilatkozott: „Hálás vagyok mindenkinek, de legfőképpen a családomnak… amit tettem, azt a gyerekeimért tettem!” Szülővárosának pedig ezt az üzenetet küldte: „A kecskeméti föld táplált férfikorom eléréséig, ez adott alapot az olimpiai győzelem kivívásához. Kecskemét adta ifjúságom sok örömét, most végtelenül boldog vagyok, hogy szerény törlesztésként olimpiai bajnokságommal örömet szerezhettem.” Ez is olvasható többek között a Bóbis Gyula életéről írt könyvben (Heltai Nándor: A reneszánsz ember).
Bóbis Gyula nehéz sorsú, nyolcgyermekes vasutascsaládba született, életét később ő is a sínekhez kötötte. Sportpályafutását labdarúgóként kezdte, végül birkózásban ért el kiemelkedő eredményeket; visszavonulása után pedig sakkozott. Megtanult görögül, mert azt tervezte, megírja a birkózás ókori történetét; elméjét már sportolóként is klasszikus görög és francia irodalommal pallérozta; szabadidejében pedig énekórákra járt. Öt gyermeke született, Ildikó nevű lánya kiváló, többszörös világbajnok tőrvívó lett, akit a müncheni olimpia (1972) döntőjében botrányos módon zsűrizett egy amerikás magyar, aki váltig állította, hogy ő amerikai, így Ildikó csak ezüstéremmel térhetett haza. Négy év múlva, Montrealban a bronzérmes csapat tagja volt.
A Bóbis család így szerzett többször is dicsőséget Magyarországnak, és nyert három olimpián egy aranyat, egy ezüstöt és egy bronzot. Bóbis Gyula 1972. január 24-én hunyt el, hatvankét évesen.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!