z egyikük háborúban nőtt fel, menekültként, a másik pedig afrikai bevándorlók gyermekeként, Párizs balhés külvárosában, nyomorban. Gyerekként sokszor egy normális élet is nagyon távolinak látszott számukra, vasárnap mégis az egész (na jó, a fél) világ figyeli majd, mire mennek csapatuk legnagyobb sztárjaként a világbajnoki döntőben.
Tudjuk jól, szinte már unjuk is, hogy ha feltűnik egy ügyes brazil fiatal, akkor máris ő az „új Pelé”, ha pedig történetesen argentin, akkor ő az „új Maradona” vagy az „új Messi”. Éppen ezért a francia Bondy gyerekcsapatának edzőjét, Antonio Riccardit is sokan megmosolyogták, amikor néhány éve azt hangoztatta, megtalálta az „új Henry-t”. Ma már nem nevetik ki.
Kylian Mbappé volt ugyanis az a fiú, akiről Riccardi áradozott, és akiért nemrég 217 millió eurót fizetett ki a Paris Saint-Germain: a vb-n látott produkcióját látva nem is véletlenül. Az algériai anya és kameruni apa gyermekeként világra jött Mbappé a Párizshoz közeli Bondyban nőtt fel. Mármint földrajzilag közel Párizshoz, mert a lerobbant külváros amúgy a lehető legtávolabb áll attól a Párizstól, amit a képeslapokon látunk. A kis Kylian gyerekkora zavargások közepette, bűnözők szomszédságában és mérhetetlen szegénységben telt. A kitörésnek szinte az egyetlen módja a sport, nem csoda, hogy a futballpályák mindig tele vannak. A mostani francia válogatottból nyolcan is a párizsi külvárosokból indultak, Mbappé mellett többek közt Pogba, Kanté és Matuidi is. Példaképből tehát akadna jó pár, a hírek szerint azonban az ott focizó gyerekek ma szinte mind „Mbappék akarnak lenni”.
A mindössze 19 éves játékos a gyorsasága, technikája mellett a kezdetekről szemet szúrt mindenkinek érettségével, intelligenciájával, szerénységével is. A mostani vb alatt minden pénzt, amit a szereplésért kap (meccsenként átszámítva csaknem 6,5 millió forintot), átutalja egy a fogyatékos gyerekeknek sportolási lehetőséget biztosító alapítványnak. A játéka mellett minden bizonnyal ezzel is sok rajongót szerzett magának – ha már a gyakori színészkedései miatt néhányat veszít is, tehetjük hozzá halkan.
Mbappé a jótékony felajánláskor azt is megjegyezte, úgy gondolja, nem kéne azért pénzt kapnia, mert a hazáját képviseli. Kulcsmondat lehet ez egy olyan országban, ahol a szélsőjobb kijelentette, a sok bevándorló miatt ez nem a nemzet csapata. Az újdonsült sztár története és mondatai pedig eljutnak a külvárosokban élő sorstársaihoz is, akik a büszkeség és a remény forrását láthatják benne. Amikor az ember látja őt játszani, sokszor az az érzése, hogy minden olyan egyszerű. Pedig…
Luka Modric hatéves volt, amikor szeretett nagyapját, aki a ruhagyárban több műszakban dolgozó szülei mellett nevelte, egy szerb szabadcsapat tagjai kivégezték a szülőfalujuk közelében. Miután a házukat is felgyújtottak, a családnak a közeli Zadarba kellett menekülnie, ahol hét éven keresztül egy szállodában laktak. A délszláv háború idején bevett szokás volt, hogy amolyan menekülttáborként a horvát tengerparti városok hoteleiben szállásolták el azokat, akiknek mindent hátra kellett hagyniuk. A környékbeli harcok miatt sokszor víz és áram nélkül maradó szobából kiszökve a parkolóban rugdosta a focilabdáját, miközben a becsapódó bombák és gránátok hangját hallgatta. „Nagyon nehéz időszak volt, de a háború erősebbé tett. Nem szeretném örökre magammal cipelni a terhét, de nem akarom teljesen elfelejteni se” – mondta már profi labdarúgóként Modric. Nem ő az egyetlen a mostani válogatottból, aki így nőtt fel, ami adhat némi támpontot annak megértéséhez, honnan merítik a horvát játékosok az ezekben a napokban csaknem mindenki által irigyelt akaraterejüket. Hogy magának Modricnak biztosan jutott a mentális erőből, azt jól példázza, hogy a dánok elleni nyolcaddöntőben annak ellenére állt oda a tizenegyespárbajban a labda mögé, hogy néhány perccel korábban kihagyott egy büntetőt. Be is rúgta, ahogy egy körrel később az oroszoknak is – bár az egy nagyon „necces” lövés volt.
Ha nem lett volna elég a háború, Modric karrierjét az is hátráltatta, hogy eleinte az edzők többsége sem látott benne lehetőséget: túl törékeny és félénk, tartották. Az Adria első számú csapatától, a Hajduk Splittől el is tanácsolták, de rövidesen a nagy rivális Dinamo Zágrábtól megkapta az esélyt, és élt is vele. A fővárosi klubtól 2008-ban, azaz 23 évesen a Tottenhamhez, majd négy évvel később a Real Madridhoz vezetett az útja. Utóbbi klubbal 4-szer nyerte meg a Bajnokok Ligáját, és ha vasárnap 32 esztendősen a horvátokkal is csúcsra ér, alighanem az Aranylabda várományosai között is számolni kell vele.
Van még egy meccs…
„Két csalódott csapat”, szokták mondani a bronzmérkőzések résztvevői kapcsán, és nincs ez másként most sem: az elődöntők előtt mindkét csapat (okkal) reménykedhetett abban, hogy nem szombaton magyar idő szerint 16 órától, hanem csak 25 órával később kell pályára lépnie. A brazilok kiejtése után a belgákat sokan már a legnagyobb favoritnak látták, azonban a franciák elleni elődöntőben jött az a bizonyos „egyetlen rossz meccs”, ami nélkül általában senki sem tud megúszni egy nagy tornát. A vereséggel az is eldőlt, hogy a spanyol szövetségi kapitány, Roberto Martinez nem ír történelmet: a belgák lehettek volna az első csapat, amely külföldi edzővel ül fel a vb-trónra. Az angolok pedig alighanem Harry Kane gólkirályi címével vigasztalódhatnak majd: a csatár 6 gólnál tart, és talán már csak a 4 gólos, szintén a bronzmeccsen érdekelt belga Romelu Lukakutól kell tartania – az egyaránt 3-3 gólos francia Griezmann és Mbappé döntőbeli mesterhármasára kicsi az esély.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
