Ha szökőév, akkor a sport terén az olimpia visz mindent. Így voltunk ezzel idén mi, magyarok is, londoni bajnokaink előtt legutóbbi számunkban, az Év sportolója választás kapcsán már tisztelegtünk. Most néhány kategóriában mi is győztest hirdetünk a nagyvilágból, bár egyik-másik cím birtokosa ettől biztosan eltekintett volna. És hogy mégse mindent az olimpia vigyen, a legjobb például Sebastian Vettel lett, aki mellett talán pont az szól, hogy egész éves teljesítményével „el tudott lopni egy kis show-t” London bajnokai elől. Meg különben is, egyszerűbb nevető harmadikként őrá voksolni, mint eldönteni az eldönthetetlen „Michael Phelps vagy Usain Bolt?”-vitát.
A LEGJOBB: SEBASTIAN VETTEL
Hatévnyi előnyben
A zsinórban harmadik Forma–1-es világbajnoki címét begyűjtő német pilótát választották meg az év legjobbjának az európai hírügynökségek képviselői is: náluk szoros versenyben a Tour de France-győztes, egyéni időfutamban olimpiai bajnok brit kerékpárost, Bradley Wigginst, valamint a szomáliai születésű, de szintén brit színekben versenyző Mo Farah-t (az 5 ezer és a 10 ezer méteres síkfutás londoni bajnokát) előzte meg szoros küzdelemben. A hazájában viszont ő sem tudott próféta lenni, Németországban ugyanis az Év Sportolója szavazáson megelőzte a diszkoszvető Robert Harting. Nem tudni persze, mennyi szerepe van ebben annak, hogy Harting az olimpia egyik legemlékezetesebb jelenetsorával, a trikóját szétszakítva, a női 100 gát versenyére felállított akadályok között szökdelve ünnepelte aranyérmét, belopva magát sokak szívébe.
Pedig sokáig nem úgy tűnt, hogy az idei is Vettel éve lesz, hiszen júliusban még 44 pontos, csaknem két futamgyőzelemnyi hátrányban volt Alonsóval szemben. Mikor már nyeregben volt, kritikusai hangoztatták, csak annak köszönheti győzelmeit, hogy övé a toronymagasan legjobb autó. Őket alighanem Abu-Dzabiban hallgattatta el, amikor a bokszutcából rajtolva állt fel a dobogóra, sőt, az utolsó futamon is a mezőny végéről kapaszkodott vissza egy megpördülés után. 25 évesen ő lett minden idők legfia talabb háromszoros bajnoka – a korábbi rekordereknek, Ayrton Sennának és Michael Schumachernek 31 éves korukra jött össze a triplázás. A tendenciákat figyelve szinte biztos, hogy Vettel idővel a rekordlisták többségét átírja, bár ne felejtsük el, hogy a következő években is nagyon erős konkurenciával kell számolnia (Alonso, Button, Räikkönen, Hamiton, csak a világbajnokokat említve). Példaképe, Schumacher 7 vb-címe tehát még nagyon messze van – de nem elérhetetlen. Hat év előnye már van.
A MEGLEPETÉS: ANDY MURRAY
Nagy hármasból nagy négyes
Kissé furcsa egy 25 éves, legalább öt esztendeje a világ élvonalába tartozó, a 2012-es szezont a világranglista 4. helyéről kezdő teniszezőről, mint „nagy felfedezettről” beszélni, de Andy Murraynek mégis ez az év hozta meg az igazi áttörést. Mindenki tudta róla, hogy kivételes tehetségű játékos, akiről úgy tűnt, a legrosszabbkor született, mert Roger Federer, Rafael Nadal és Novak Djokovics mellett esélye sem lesz kibontakozni. A mostani idény előtt három Grand Slam-döntőt játszott, de még szettet se tudott nyerni. Az idei évet aztán már a korábbi világelső, nyolcszoros GS-győztes cseh Ivan Lendl irányításával kezdte, kettejük kapcsolata pedig igencsak eredményesnek bizonyult. Murray az Ausztrál Openen az elődöntőben, a Roland Garroson a negyeddöntőben esett ki, de Wimbledonban már döntőt játszott, első brit teniszezőként 1938 óta. Federer akkor még legyőzte az All England Clubban, de néhány héttel később ugyanott, az olimpiai tornán már Murray bizonyult a jobbnak, nem is akárhogyan: 6-2, 6-1, 6-4-re győzött. Bár brit sportolóként felemelő érzés lehetett hazai pályán aranyérmet nyerni, ráadásul az olimpia szerepe a teniszben is kezd felértékelődni, igazán csak akkor lépte át az árnyékát, mikor szeptemberben megnyerte a US Opent is – a döntőben Djokovicsot verte közel ötórás, ötszettes csatában. Ezzel egyébként idén a négy Grand Slam-viadalon négy különböző játékos nyerte a férfi egyest (Djokovics Ausztráliában, Nadal Párizsban, Federer Wimledonban, Murray a US Openen), amire 2003 óta nem volt példa. Ők négyen – ha Murray formája kitart, és Nadal is felépül végre – talán soha nem látott színvonalú szezont produkálnak jövőre, a nézők örömére. Csak a mezőny többi tagját nem irigyeljük…
A NAGY BÚCSÚZÓK: PHELPS ÉS SCHUMACHER
A csúcson és azon túl
A kajakos Josefa Idem, az atléta Caroline Klüft, a ritmikus gimnasztikás Jevgenyija Kanajeva, az ökölvívó Ricky Hatton, a teniszező Kim Clijsters és Andy Roddick, a snookeres Stephen Hendry, az alpesi síző Didier Cuche, a biatlonos Magdalena Neuner, a gyorsasági motoros Max Biaggi, a salakmotoros Jason Crump és a ralis Sebastian Loeb. Világbajnokok, olimpiai bajnokok, sportágaik legendái, emblematikus alakjai, akik mindannyian idén döntöttek karrierjük befejezése mellett. A lista persze közel sem teljes, elfogultság nélkül bővíthető például Pálinger Katalinnal és Kásás Tamással, de az biztos, hogy a két legnagyobb távozó még hiányzik róla: a hétszeres Forma–1-es világbajnok Michael Schumacher és a 18 olimpiai arannyal a háta mögött visszavonuló úszó, Michael Phelps. Egyikük, nyugodtan mondhatjuk, a csúcson hagyja abba, míg másikuk sokak szerint túl későn hozta meg döntését.
Phelps esetén bajban van az ember, ha jelzőket kell keresnie, még szerencse, hogy a számok magukért beszélnek: 18 olimpia arany, köztük egyedülálló módon 8 ugyanarról az olimpiáról, Pekingből, és további 2-2 ezüst és bronz, azaz szintén rekordot jelentő 22 ötkarikás medál. Londonban hosszú idő után először tűnt sebezhetőnek, de így is összehozott 4 aranyat és 2 ezüstöt, amivel az egész olimpia legeredményesebb sportolója lett (honfitársa, a szintén úszó Missy Franklin nyert még 4 aranyat, de mellette „csak” egy bronzot). Már a játékok előtt bejelentette, hogy Londonban versenyez utoljára, és döntése mellett azóta is kitart. Mondjuk az általa legutóbb felhozott érvekkel nehéz is vitatkozni: „Vissza tudnék térni. De minek? Már mindent elértem, amit akartam.” Mostanság hobbijának, a golfnak szenteli a legtöbb időt, a világ egyik legnevesebb edzőjétől, a korábban Tiger Woodsot is tréningező Hank Haneytől vesz leckéket. A golf egyébként a következő, 2016-os olimpián bekerül a programba – szóval, ha végül mégis úgy dönt, hogy 31 évesen ott lesz Rióban, Cseh László nevében is kérjük, inkább a füvön, mint a vízben…
Michael Schumacherrel kapcsolatban 2006-ban már született rengeteg „búcsúcikk”, és a 44. születésnapját január 3-án ünneplő német pilóta, valamint rajongói bánatára a visszatérése ellenére sok kiegészítésre most sem szorulnak ezek az írások – legalábbis, ami az eredményeket illeti. Schumacher három kihagyott idény után ült be a Mercedesbe, amellyel három év alatt mindössze egy dobogós helyezést sikerült produkálnia. Az tény, hogy a német istálló nem tudott a várakozásoknak megfelelő, ütőképes versenyautót adni alá, de Schumacher csapattársától, Nico Rosbergtől is rendre kikapott. A közelmúlt kudarcai azonban nem halványítják el a megszerzett hét vb-címét, sőt, a reakciókat figyelve Schumachernek az utóbbi években több szimpatizánsa volt (főleg a boxutcában), mint pályafutása csúcsán. Egyelőre a Mercedesnél és korábbi sikerei színhelyén, a Ferrarinál sem sietnek szerződtetni valamilyen szerepkörbe, ennek ellenére kizárt, hogy teljesen elszakadna a száguldó cirkusz világától.
A NAGY BUKÁS: LANCE ARMSTRONG
Legendából közellenség
Lance Armstrongból paradox módon úgy lett 2012-ben a sportvilág legnagyobb vesztese, hogy az élsporttól már több mint egy éve véglegesen visszavonult. Az ő esete azonban jól példázza a doppingellenes szervezetek törekvését, vagyis, hogy a tiltott szert használók még pályafutásuk befejezése után se dőlhessenek hátra nyugodtan. Az amerikai kerekes ráadásul a vádak szerint – amelyek ellen augusztusi bejelentése alapján nem kívánt tovább védekezni – nemcsak használta a teljesítményfokozókat, de kereskedett is velük. Egykori csapattársai vallomásaiból a sporttörténelem legprofibb doppingprogramja rajzolódik ki, amelynek feje Armstrong volt, aki sokszor személyesen intézte az ügyeket. Az Amerikai Doppingellenes Ügynökség (USADA) mintegy ezer oldalban összegyűjtött bizonyítékait a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség (UCI) is elégségesnek találta ahhoz, hogy Armstrongot megfosszák korábban rekordot jelentő hét Tour de Francegyőzelmétől. Ez azt is jelenti, hogy vissza kell fizetnie az UCI-nak a 16 millió dolláros győzelmi prémiumokat, ám ez még semmi ahhoz a bevételkieséshez képest, amelyet Armstrong a szponzorai távozása miatt kénytelen elszenvedni. Elemzők szerint a korábban biztosnak tűnő, de az ügy miatt kútba eső szerződések miatt körülbelül 200 millió dollárt, azaz átszámítva: 44 milliárd forintot bukott a botrányon, ráadásul egyes támogatói pert is indítottak ellene. Az eset miatt le kellett mondania rákellenes alapítványa elnöki székéről is, amely az évek során több százmillió dollárral támogatta a betegséggel küzdőket.
Bár karrierje során folyamatosan csalással vádolták, az idei eseményekig a többség szemében megillette az ártatlanság vélelme. Sikereivel nemcsak a kerékpározás, de az egyetemes sporttörténelem legnagyobbjai közé került, a versenyzésen kívüli szerepvállalásával pedig az egyik legnépszerűbb, széles körben tisztelt személyiség lett. Innen lehet nagyon esni – szokták mondani. Például olyan mélyre, hogy Pat McQuaid UCI-elnök nemrég azt mondhassa róla: „nem érdemel mást, csak hogy elfelejtsük.” Nehéz lesz…
JÖTTEK-MENTEK: JANICS ÉS NAGY
Egy ide, egy oda
Világraszóló sikerek ide vagy oda, ha megvizsgálnánk, hogy 2012- ben a sport berkein belül melyik témákkal kapcsolatban született a legtöbb cikk, bejegyzés, hozzászólás stb., akkor szinte biztos, hogy az első két helyen a Nagy László- és a Janics Natasa-ügyek végeznének. Két külső szemlélőként nehezen követhető történet, amelyek közül az egyik már-már reménytelennek tűnt, ám végül a magyar szurkolók számára kedvezően alakult, a másik viszont fájóan végződött, sőt, sokkal jobban fájt, mint egy sima távozás. „Nyertünk” egy zseniális kézilabdázót, aki az olimpián és ősszel a Veszprémben mutatott játékával jócskán rászolgált a „világklasszis” jelzőre is. És „elvesztettünk” egy háromszoros olimpiai bajnok kajakosnőt, akiről egyelőre nem tudni, hogy már jövőre vagy csak két év kihagyás után kerül szembe versenyen egykori válogatottbeli társaival.
Ingoványos talaj volna a két ügyet párhuzamba állítani, pláne valamiféle mérleget vonni, hogy akkor most pluszban vagy mínuszban zártunk-e a sportolói piacon – főleg, hogy kettejükön kívül akadt más érkező és távozó is, gondoljunk csak a többi világbajnok kajakosnőre, akik más színekben folytatják. Mindenesetre leegyszerűsítve elmondható, hogy végső soron Janics is a szülőhazájába tér vissza, ugyanúgy ahogy Nagy. Csak hát nem mindegy, hogyan, és a méltó búcsúval Janics esetében bizony adósak maradtak az érintettek. Igaz, alighanem Spanyolországban is becsapva érezhetik magukat néhányan, akik biztosra vették, hogy Nagy náluk szórja a gólokat Londonban. Tény, Janics sem volt már kezdő, mikor 17 évesen Magyarországra került, és Nagy is túl volt néhány felnőtt szezonon a Pick-Szegedben, mire 19 évesen leigazolta a Barcelona, ám klasszis sportolókká mindketten második hazájukban váltak, amiből most ismét a szülőországuk profitálhat. Nehéz megmondani, melyiküknek hány jó éve lehet még, főleg úgy, hogy Janics esetében minden bizonytalan, de fizikálisan a riói olimpia még mindkettejüket a csúcson vagy annak közelében érheti.
De ha már párhuzam, azt azért még tegyük hozzá, hogy ez volt az a két ügy, amelyben sokak szerint leginkább a pénz mozgatta a szálakat. Néha jobb, ha nem is tudunk mindent…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!