Tartom a hátam

– Nagyon széles háta van?

– Mire gondol?

– Arra, hogy az Atletico Madrid elleni meccs után a magyar sajtóban az volt a vélemény, a hátára vette a csapatot, és végül így győzött a Veszprém.

– Akkor vállalom, hogy ezentúl is tartom a hátam, de természetesen a győzelemhez az egész csapat kellett.

– A mérkőzés végén az ellenfél egyik játékosa megütötte. Ennyire kemény sport a kézilabda?

– Van benne adok-kapok, ez a meccs velejárója. Jurkiewicz nagyon elkeseredett volt, de szerencsére csak súrolt az ütése. Visszanéztem a videón, ha telibe talál, akkor rosszul is járhattam volna.

– Jól gyanítom, hogy nem különösebben szeretik Madridban?

– Nincsenek oda értem, mert a Barcelonában töltött 12 évem alatt többször is borsot törtem az orruk alá. Az Atletico nincs hozzászokva a vereséghez hazai pályán. Egy korábbi bajnoki meccset sem felejtenek el, amikor az én kilenc gólomnak is köszönhetően kaptak ki, így nem ők, hanem a Barcelona lett a spanyol bajnok.

– Hosszú ideig lebegtette, hogy a londoni olimpián magyar vagy spanyol válogatott lesz. Végül mi döntött a hazatérés mellett?

– Az a több mint tíz év, amit kint töltöttem, kitörölhetetlen az életemből, hiszen mind szakmailag, mind emberileg maximálisan megbecsültek. Ám azt, hogy az ibériaikat képviseljem Londonban, nem kapkodták el. Azt pedig sohasem felejtettem el, hogy magyar vagyok, a szüleim, a barátaim, plusz egy megfelelő ajánlat is közrejátszott a döntésben.

– Miért választotta a Veszprémet?

– Nemzetközileg is a legjobban elismert, legerősebb magyar csapat, ahol sok barátom játszik. A Veszprém egykori idegenlégiós kapusa, Sterbik Árpi szintén jókat mondott arról, hogy milyen a hangulat és a csapatszellem Veszprémben. Nem is beszélve a fantasztikus közönségről.

– Ugyanez a közönség – még mikor a Barcelona játékosa volt – nem volt valami elnéző önnel.

– A szurkolók már csak ilyenek, de azért volt, aki megtapsolt. Talán ez nem személyes ügy, hiszen a világon mindenütt így fogadja az ellentábor a rivális csapat játékosait.

– És amióta itthon van?

– Úgy érzem, elfogadnak. Talán Szegeden, a legnagyobb riválisunknál lehet majd egy kis purparlé, ami nem véletlen, hiszen onnan indult a pályafutásom, de ez is benne van a pakliban.

– Kilóg a sorból a hazai és nemzetközi mezőnyben a 208 centiméteres magasságával?

– A magasságom valóban nem átlagos, de azért nem ritka ebben a sportágban a két méter fölötti játékos.

– Térjünk vissza egy kicsit a múltba: miként került a Barcelonához?

– Egy ifjúsági Európa-bajnokságon hívták fel rám a Barcelona edzőjének figyelmét. 1999-ben eljött Magyarországra, hogy a szüleimmel és velem találkozzon, majd 2000-ben leszerződtettek.

– Nehéz volt 19 évesen beilleszkedni a világ egyik legjobb kézilabdacsapatába?

– Nagyon kedvesen fogadtak, bár az újoncoknak járó „zrika” azért nem maradt el, ám egy év után megduplázták a fizetésemet, majd 2005-ben meghosszabbították a szerződésemet.

– A kint töltött éveiből mire a legbüszkébb?

– A bajnoki és nemzetközi sikerek mellett arra, hogy a Barcelona történetében eddig én vagyok az egyetlen olyan idegenlégiós, akit csapatkapitánnyá választottak.

– Ha a Barcelona szóba kerül, a magyar szurkolók a futballsztárok nevét sorolják. Ez hogyan működik Spanyolországban?

– Barcelonában „népőrület” a foci, a rangsorban a kosárlabda követi, ám ha az összeredményt nézzük, a kézilabdázók vitték a prímet, ezért minket is megismertek. A Barca egyébként nemcsak egyszerűen sportklub, hanem egy katalán jelkép.

– Ismerték egymást a labdások: a focisták, a kosarasok és a kézilabdások?

– A kosarasokkal szoros volt a kapcsolat, ám a labdarúgók más kategória.

– Akik követték a pályafutását, azok tudják, hogy itthon egy ideig „kétlaki” volt.

– Való igaz. Édesapám, aki szintén két méter feletti, válogatott kosaras volt, így természetesen a kosárlabdával kezdtem, ahol eljutottam a korosztályos válogatottságig, de közben kézilabdáztam is. 14 évesen egy amerikai túra alkalmával ajánlatot kaptam, hogy kezdjem ott a középiskolát és kosarazzak. Ám a szoros családi kötődés miatt nem mentem bele, a két sportág közül pedig a kézilabdát választottam, úgy vélem, nem döntöttem rosszul.

– Folyik a Bajnokok Ligája csoportmérkőzés- sorozat. Mi a cél csapata előtt?

– Minimum a legjobb négy közé jutás, és az, hogy olyan eredményesen folytassuk, ahogy Madridban.

– Mocsai Lajost, aki évekig irányította a Veszprémet, egy spanyol edző, Antonio Carlos Ortega váltotta. Hazatérésénél működött a „spanyol kapcsolat”?

– Nem volt „árukapcsolás”, igaz, jól ismerjük egymást, mert korábban a játékostársam volt a Barcánál.

– Az olimpián a magyar válogatott a negyedik helyen végzett. Milyen érzésekkel tért haza Londonból?

– Egyszerre vagyok elégedett és elégedetlen. Életem egyik legizgalmasabb meccsét vívtuk az izlandiak ellen, amikor többszöri hosszabbítás után sikerült nyernünk. A döntőbe jutásért vívott mérkőzésen a svédek ellen a kezünkben volt az óriási lehetőség, ám nem tudtunk élni vele. Ugyanakkor nagyon jó érzés volt egy ilyen egymásért küzdő válogatottban szerepelni.

– Már pár hónapja itthon van. A család hogyan fogadta a hazaköltözést?

– A feleségem magyar, és remélem, hogy ötéves kislányom, Debóra is hamar megszokja az itthoni körülményeket. Eleinte okozott némi nehézséget az eltérő életritmust, mert Spanyolországban akkor kezdődik az élet, amikor Magyarországon már aludni mennek az emberek.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!