Pálinger a szerbek ellen

A szerbiai női kézilabda-világbajnokság szervezői fél éve már vehettek egy nagy levegőt, amikor a horvát válogatott a selejtezőben elbukott, így biztossá vált, hogy a finoman szólva is kiemelt kockázatú szerb–horvát rangadóra nem kerül sor. A sorsolásnál viszont összejött a magyar–román derbi, ráadásul a mindkét tábornak közeli Újvidéken, ahová ennek megfelelően, hétköznap ide vagy oda, több ezer drukker vette az irányt.

Ahogy egy tizenöt fős társasággal délnek tartunk kisbuszunkkal, a pihenők alatt rendre összefutunk más, Újvidékre igyekvő csoportokkal. Már itt is érződik, hogy az ellenfél kiléte olyanokat is a mérkőzésre csábít, akiknek nem a kézilabda a kedvenc sportáguk. Egy férfi például Görbicz mellett a másfél éve visszavonult Pálingertől várja a megváltást, de akad, aki abban a hitben indult el, hogy a szerbekkel játsszunk majd. A lényeg, hogy valakikkel, akiket nem szeretünk, mondja – más szavakkal persze.

A határról a magyar szurkolói buszokat konvojban, rendőri felvezetéssel viszik tovább. Nekünk hatalmas szerencsénk van, mert velünk lesz meg a kellő létszám, így a sor elején állók kétórás várakozása helyett néhány perc után indulhatunk is tovább. A fokozott készültséget nem mindenki tartja indokoltnak: „mitől félnek? Nem teszünk kárt a saját tulajdonunkban” – mutat széttárt karokkal a vajdasági síkvidékre egy idősebb férfi. Miközben kezdem azt érezni, hogy rossz helyre kerültem, úgy vagyok vele, a meccs majd mindenért kárpótol.

Tiltott szavak listája

Egy világbajnokság mindenkori szervezőinek legnehezebb feladata, megteremteni a vb-hangulatot azokban a városokban is, ahol nem játszanak a házigazdák (a szerbek Nišben vívták csoportmeccseiket). Nos, ez Újvidéken jóindulattal is csak közepesen sikerült. Persze errefelé a kézilabdát előtérbe tolni kicsit olyan, mint széllel szemben „tudják mit csinálni”, a tereken a gyerekeknél csak foci- és kosárlabdát látni, és a helyi lapok címlapjait és sportoldalait is a szerb kosárcsapatok esti Euroliga-meccsei uralják. Azért a városban sétálgató magyar drukkerek látványából a helyiek is észrevehetik, hogy valami torna mégis csak van: a SPENS Aréna felé közeledve egyre többször hallani a „Ria, Ria, Hungária” kórust. A kívülről nem valami impozáns csarnok közelében tilos az alkoholfogyasztás, erre a sorfalat álló rohamrendőrök kézjelzésekkel figyelmeztetnek is. Amikor az egyik magyar szurkoló, mielőtt kidobná, még egy utolsót kortyol a söréből, határozottan a kezére is ütnek. Érdekes persze, hogy ezt ennyire komolyan veszik, de hogy előtte egész nap ki mennyit ivott, már nem számít – pedig a bejáratnál egy szondával hamar kvázi zártkapussá lehetne tenni a mérkőzést…

A beléptetés lassan zajlik, több százan torlódnak fel a kinti lépcsőkön. Az ellenfél drukkereit máshol engedik be, ez persze nem zavarja a tömeget, hogy rázendítsen az ismert romángyalázó rigmusokra. Kap belőlük egy jegypénztárnál várakozó család is, akiknek az a bűnük, hogy a ruházatukon nem utal semmi arra, hogy magyarok lennének. „Látod, jobb, hogy lebeszéltelek a sárga felsődről” – mondja mellettünk egy fiatal srác a barátnőjének.

A motozás nagyon szigorú, minden apró tárgyat, még a fémpénzt is elveszik, pedig errefelé nagy hagyománya van, hogy a nézők ezt bedobálva nyilvánítják ki nemtetszésüket. Előttünk egy feliratos zászlót is magukhoz vesznek a rendezők, egy pulthoz lépnek vele, ahol egy A4-es papírt silabizálva végül úgy döntenek, a „Gyöngyös” kifejezés nincs rajta a tiltólistán, így bemehet.

Kezdődik…

Az önkéntesek, hol fura angolsággal, hol rövid, „activityzés” után mindenkit útbaigazítanak a szektora vagy épp a mosdók felé. Hamar kiderül, a szigorú elkülönítés csak odakint érvényes, az előtérben már vegyülnek magyar és román szurkolók, sőt, a két tábort a nézőtéren is csak egy lépcső választja el, amit az ott ülők el se akarnak hinni. A hivatalosan 11 ezres aréna legnagyobb, kispadokkal szemközti lelátója teljesen megtelik, úgy 6-7 ezren lehetünk, 90%-ban magyar szurkolók.

Az ellenfél bemutatásánál az évekig Győrben játszó Bradeanu kap egy kis tapsot, egyébként masszív füttykoncert, ami a román himnuszt is teljesen elnyomja. Gyorsan kiderül, itt ma az „ülőhely”, mint olyan, nem létezik, mert miután az első sorokban állva maradnak a nézők, már mindenki kénytelen ugyanígy tenni, sőt, oldalt sokan a székeken állva nézik – vagy épp ugrálják – végig a meccset.

A helyi bemondó a gólok vagy védések után csak a játékosok keresztneveit mondja, ami után a közönség üvölti be a vezetéknevet. A magyar táborból többen nem hagyják ki, hogy a román keresztnevek után vezetéknév gyanánt következetesen azt ordítsák: „CIGÁNY!” Nem lehet mit tenni, csak reménykedni, hogy kevésszer halljuk majd – már csak azért is, mert az kevés román gólt jelentene.

Bűnbak kerestetik

Egy biztos, minden szempontból az a legjobb, ha megy a szekér, akkor ugyanis a mieinket buzdító rigmusoktól zeng a csarnok, és elképesztő, leírhatatlan a hangulat. Amint viszont a románok percei következnek, vagy kétes bírói ítéletek sújtják a magyarokat, máris kezdődik a gyalázkodás. Ne legyenek persze kétségeink, ugyanez játszódik le, csak pepitában a román tábornál is, de az ő hangjukat a 45. percben lehet először hallani, amikor első ízben szerzik meg a vezetést a találkozón. A hajrához közeledve, mikor már elúszni látszik a hajó, a magyar drukkerek bűnbakot keresnek, amit részben az elefántcsontparti játékvezetőkben találnak meg, akiknek bőrszínük miatt huhogásból is kijut. Az első számú közellenség viszont Hajdu János megbízott szövetségi kapitány, őt itt gyakorlatilag mindenki alkalmatlannak tartja a válogatott vezetésére. Hozzá kell tenni, tényleg nem a legfelemelőbb látni a testbeszédét, főként a román edzővel összevetve, aki végig űzi, hajtja övéit. Nálunk utóbbi szerepet többnyire Görbicz Anita tölti be.

Az utolsó percekben, 3-4 gólos román előnynél már letargia lesz úrrá a magyar szurkolókon, a meccsvégi dudaszó pillanatában pedig el is kezd hömpölyögni kifelé a tömeg. A játékosok is lassan térnek magukhoz, aztán azonban megköszönik a közönség buzdítását. Akik percek múltán is bent maradnak, többnyire csak összeroskadva ülnek, vagy egymást vigasztalják. A meccs legjobbjának választott román játékos vezetéknevéhez sincs már kedve senkinek beüvölteni a szokásost.

„Hol volt a szívetek?”

Sokak kálváriája ezzel még nem is ért véget, a kijáratnál kiderül ugyanis, hogy leadott tárgyakat a rendezők nemes egyszerűséggel belesöpörték egy kukába. A rohamrendőrök gyűrűjében kétségbeesett nők turkálnak a szemétben, hátha kezükbe akad néhány az értékes és nélkülözhetetlen sminkeszközeik közül, de szinte senki nem jár sikerrel.

Néhány perccel később a magyar kézilabdásokat szállító busz mellett már rokonok, barátok várakoznak egy-egy ölelésre, ami most nagyon jól jön mindenkinek. Az arcokról tanácstalanság, csalódottság süt, de a szeretteik kedvéért a játékosok is magukra erőltetnek egy-egy mosolyt. Sokan ezt félreértve odaszólnak: „minek örültök?”, míg egy férfi a „hol volt a szívetek?” kérdéssel lép oda egy pillanatra.

Nem úsztuk meg a balhét

Másnap a németek ellen a játék is jobb, fülsértő rigmusból is kevesebb van, de az eredmény ugyanaz: vereség, igaz, csak egygólos. És mielőtt fellélegezhettünk volna, hogy a csoportmeccsek lezárulnak fizikai erőszak nélkül, a magyar–német meccs végéhez közeledve elkezdtek a nézőtérre szállingózni a zárómérkőzésre érkező román drukkerek, akik valamilyen érthetetlen oknál fogva ugyanabba a szektorba kaptak jegyet, mint a magyarok. A balhé nem is maradt el, először egy középkorú hölgynek kellett szétválasztani két egymásnak ugró férfit, majd a román társa segítségére siető szurkoló repült több sornyit a székek között – néhány magyar drukker jóvoltából. Nem a rendezőkön múlt, hogy a nagyobb összecsapást sikerült megúszni.

Megrázó élményből pedig sajnos jutott erre a napra is. Az első félidőben a kapu mögötti szektorban 10-12 év körüli gyerekek ugráltak fel minden német gólnál, és mutogatással hergelték a magyar szurkolókat. Nem igazán értette senki, egészen addig, amíg félidőben a helyi műsorközlő szerbiai települések neveit nem kezdte sorolni. Minden egyes város elhangzása után a gyerekek közül 10-20 felpattant és ujjongott. Ők tehát valószínűleg olyan szerb gyerekek, akiket egy program keretében az ország különböző pontjairól ingyen elhoztak a világbajnokság egy találkozójára. És ha már ott voltak, teljes szívükből szurkoltak – nem is igazán a németeknek, hanem a magyarok ellen. Haragudni persze nem tud az ember, hiszen kisiskolásokról van szó, mégis mindez talán még az előző napi, románok elleni összecsapás légkörénél is szomorúbb. Nem mellesleg pedig jól mutatja, hogy ebben a térségben, ahol így termelődik újra a gyűlölet, nem mostanában lesznek sportszerű közegben lejátszott mérkőzések.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!