„Szívet cseréljen az, aki hazát cserél” – üzente a szabadságharc után Amerikába vándorolt barátjának Tompa Mihály Levél egy kibujdosott barátom után című versében. A 160 évvel ezelőtt írt sort azóta is előszeretettel idézik különböző fórumokon, amikor egy-egy sportoló honváltása kerül szóba.

  <h1>Radulovics Bojana 70-szeres jugoszláv válogatott volt, de nálunk lett a világ legjobbja</h1>-
  <h1>Hunyady Emese magyar bajnokból osztrák olimpiai bajnok </h1>-

Radulovics Bojana 70-szeres jugoszláv válogatott volt, de nálunk lett a világ legjobbja

- – Kép 1/2

Ezek rendre a legszenvedélyesebb vitákat hívják elő, elég az évek óta húzódó Nagy László-ügyre gondolni. A 2000 óta a Barcelonát erősítő, jobbátlövőt legutóbbi ittjártakor a Himnusz hangjai alatt egy „Laci! Ismerős még a dallam?” feliratú transzparenssel köszöntötték a veszprémi drukkerek. Az egy hete spanyol állampolgárságot szerző kézilabda-játékos ehhez képest a hírek szerint – legalább évi 170 millió forintos fizetésért – Veszprémbe tart. Ezzel tehát újra felvetődik a kérdés: vajon spanyol vagy magyar színekben szerepel-e az olimpián?

A szokásos „jobb adni, mint kapni” tétel a sportolók honosítása terén nem állja meg a helyét. A magyarrá avanzsáló külföldieket nagyrészt megelégedéssel fogadja a közvélemény, ám az új hazájuk válogatottja mellett döntő magyarokra már alaposan ráhúzza a vizes lepedőt. A legtámadhatóbbak értelemszerűen azok, akik pusztán anyagiak miatt váltanak. A kazah teniszszövetség például három évvel ezelőtt dollármilliókért vásárolt magának három egykori orosz női versenyzőt, köztük a világranglistán jelenleg 45. Galina Voszkobojevát. A tenisz egyike azon sportágaknak, ahol semmiféle szabályozás nem létezik a nemzeti színek cserélgetésére. Sokáig asztaliteniszben sem volt ez másként, ám az egyre ijesztőbb „kínai inváziót” látva a nemzetközi szövetség mostanra csak a 21 éven aluliaknak engedélyezi a váltást.

Wu (német)–Li (holland) Eb-döntô 

Természetesen, akik a korábban érvényes szabályok szerint szereztek játékengedélyt, azok meg is tarthatják azt, vagyis jó pár évig még kénytelenek leszünk felkészülni a Wu Jiaduo (német) – Li Jiao (holland) típusú Európa-bajnoki döntőkre.

Ahogy a kínai pingpongosok, úgy sokan mások is azért állnak tovább, mert szülőhazájuk válogatottjába nem férnének be. A Szovjetunió felbomlása rengeteg orosz sportolónak adta meg az esélyt a világbajnokságo­kon és olimpiákon való

A közelmúlt mérlegét megvonva elmondható, hogy ha egy hajszállal is, de a magyar sport inkább nyert a honosításokkal.

Érzékeny veszteségek persze akadnak. Nem elég például, hogy téli olimpikonokból amúgy sem állunk valami fényesen, a valaha volt legígéretesebb versenyzőnkre is lecsaptak az osztrákok. Kérdés persze, hogy az 1994-ben, 1500 méteren olimpiai bajnoki címet szerző gyorskorcsolyázó, Hunyady Eme­­se akkor is ilyen sikeres lett volna, ha junior korúként nem megy férjhez edzőjéhez és teszi át a székhelyét Ausztriába. A párbajtőröző Király Hajnalka viszont már akkor négyszeres világbajnok volt mikor 2002-ben, szintén házasság után, a franciák mellett döntött, és Király-Picot Hajnalka néven még három vb-címet gyűjtött. 2009 óta szintén Franciaországot képviseli a korábbi legjobb magyar országúti kerékpáros, Bodrogi László is. Jacques-Szabó Melinda pedig az egyetlen boldog magyar kézilabdázó volt a 2003-as vb döntője után – apró szépséghiba, hogy a Vasas egykori játékosa a francia válogatott tagjaként vette ki a részét a mieink elleni, drámai győzelemből. Az egykor a világ legjobb kézilabdakapusának tartott Rácz Mariann 205-ször szerepelt a magyar, majd 113-szor az osztrák válogatottban, de hasonló utat járt be korábbi Vasas-beli csapattársa, Gódorné Nagy Mariann is. A legkülönösebb talán az immár az olasz vízilabda-válogatottat erősítő Valkai Erzsébet esete, aki 2004-es olimpián még testvérével, Ágival együtt játszott a magyar válogatottban, négy évvel később viszont már egymás ellen ugrottak medencébe.

Az „érkezők” listájára térve érdemes külön kezelni a határon túli magyar nemzetiségű sportolókat, hiszen míg más esetekben akadnak kritikus hangok, addig a székelyudvarhelyi Ilyés Ferenc vagy a révkomáromi Zácsik Szandra és Kovacsicz Mónika magyar válogatottban történő szereplése aligha sért bárkit. A két éve Szolnokon kosárlabdázó amerikai Obie Trotter tavaly nyáron kapta meg a magyar állampolgárságot és rögtön be is mutatkozott a válogatottban.

A tengerentúliak tömeges honosítása ellen egyébként a Nemzetközi Kosárlabda Szövetség is védekezik, ugyanis a szabályok szerint egy válogatott mérkőzésre mindössze egy olyan játékos lehet benevezve, aki 16 éves kora után kapta meg az adott ország állampolgárságát.

Zubjuk, Pérez, Krivokapics

Kézilabdában a 90-es évek elején, a CSZKA Moszkvából Veszprémbe érkező két szovjet játékos, Igor Zubjuk és Jurij Zsitnyikov nyitotta meg a honosítottak sorát. Később három kubai játékos, a máig aktív Carlos Pérez, Ivó Diaz, illetve a 2004-ben elhunyt Vladimir Hernández szerepelt a válogatottban, újabban pedig a szerbek, Nikola Eklemovics, Milorad Krivokapics és Nenad Puljezevics „jöttek divatba”. Puljezevics honosítási kérelmét 2007-ben pár nappal a vb-rajt előtt írta alá Sólyom László köztársasági elnök. Akkoriban küszöbön állt a macedón Kiril Lazarov magyar válogatottbeli szereplése is, ám ő miután megkapta a magyar állampolgárságot, és az azzal járó értékes EU-s útlevelet, továbbállt. De nem feledkezhetünk meg Radulovics Bojanáról sem. A szabadkai születésű játékos 70-szer volt jugoszláv válogatott, de legnagyobb sikereit magyar színekben érte el: olimpiai és világbajnoki ezüstérmes, valamint máig az egyetlen női játékos, akit kétszer választottak a világ legjobbjává.

Jégkorongban sokáig semmilyen szabály nem létezett a honosításokra, így fordulhatott elő, hogy Olaszország húsz évvel ezelőtt úgy vívta ki az A-csoportos szereplést, hogy a keret háromnegyedét amerikai és kanadai születésű hokisok adták. A nemzetközi szövetség ezért új, máig érvényben lévő szabályt hozott, mely szerint csak azokat lehet honosítani, akik legalább két évet lehúztak az adott ország bajnokságában. A szigorítás nem érte el a célját, az elsősorban tengerentúli jégkorongozók ma is tömegével épülnek be az európai válogatottakba. A magyar nemzeti csapat keretében is több honosított játékos szerepel: Holéczy Roger az USA-ban, Ennaffati Omar Kanadában, Vaszjunyin Artyom Ukrajnában, Sikorcn Ladislav pedig Szlovákiában született. A közelmúltban bevezetett gyorsított állampolgársági eljárás is jelentős erősítést jelentett a válogatottnak, az erdélyi Mihály Árpád ugyanis az első igénylők között volt, és a néhány héttel ezelőtti divízió I-es vb-n már szerepelt is a csapatban.

Boatengek harca

Hosszú évtizedekig a labdarúgásban sem volt korlátozás, így a klubváltásokkal gyakran a válogatottváltások is együtt jártak.

A Real Madrid két csillaga, Puskás Ferenc és Alfredo di Stéfano egyaránt játszottak a spanyol nemzeti tizenegyben, holott korábban magyar, illetve argentin válogatottak voltak – sőt, di Stéfano kétszer a kolumbiai mezt is magára öltötte, ám ezeket a találkozókat a FIFA nem ismeri el hivatalos mérkőzésként. Így Kubala László az egyetlen futballista, aki három különböző válogatottban is szerepelt. A Barcelona klublegendája hatszoros csehszlovák, háromszoros magyar és tizenkilencszeres spanyol válogatott. Később szigorú szabályt hozott a FIFA, mely szerint minden játékos csak egy nemzeti csapatban játszhat karrierje során. Kivételt jelentett a Szovjetunió és Jugoszlávia felbomlása körüli időszak, ekkor mindenki eldönthette, hogy melyik utódállam színeiben folytatja – így lett az észt Valerij Karpin 109-szeres orosz válogatott.

A szabály előbb 2004-ben – főként az afrikaiaknak kedvezve – úgy módosult, hogy 21 éves koráig még bárki „válthat”, így nyílt meg például a Mali válogatott felé vezető út a korosztályos francia nemzeti együttesekben szereplő Ka­­nouténak. 2009-ben pedig egy újabb változtatással immár csak a felnőtt válogatott tétmeccsei „kötik röghöz” a futballistákat, azaz, aki csak barátságos meccsen lépett pályára, még bármikor vált­hat. A sokáig az ukrán és a magyar válogatott között hezitáló Koman Vla­dimir esetében is csak akkor nyugodhattunk meg végleg, amikor 2010-ben Eb-selejtezőn is magára öltötte a piros-fehér-zöld szerelést. A mostanra tehát va­­lamelyest megengedőbb szabályok ké­­pesek olyan rendkívüli helyzeteket szülni, mint a 2010-es világbajnokság Né­­met­­ország–Ghána összecsapása, ahol a futballtörténelem során először volt pá­­lyán tétmeccsen egymás ellen egy testvérpár, méghozzá a két Boateng: Jerome a németeknél, a korosztályos német csapatok után szülőhazáját választó Kevin-Prince pedig a ghánaiaknál.

Végére maradt a számunkra legörömtelibb „nyereség”, a háromszoros olimpiai bajnok Janics Natasa. A szerb-horvát származású kajakosnő 2000-ben még jugoszláv színekben lett olimpiai 4., de rá egy évre már magyar színekben versenyzett, amit sem ő, sem mi nem bánunk.

Címkék: történelem, sport

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!