Ma már talán furcsának tűnik, de voltak idők, amikor profi versenyzők nem indulhattak az olimpiai játékokon. Az amatörizmus ideája, persze, ma már a múlté, hiszen annál professzionálisabb foglalkozást, mint a sportoló, talán nem is lehet elképzelni – bár, tagadhatatlan, hogy akadnak bajnokok, akik tisztes polgári foglalkozásuk mellett futnak, dobnak, úsznak, lőnek, kedvük szerint.
S míg korábban a profiság ismérve az volt, hogy kapott-e pénzt valaki azért, mert sportolt, ma már elképzelhetetlen, hogy ne kapjon mindezért támogatást, adományt. Nélküle talán bajnok sem lehetne. Ezért is tűnik utólag igazságtalannak az a döntés, amellyel az 1912-es stockholmi olimpián megfosztották Jim Thorpe-ot öttusa- és tízpróba-aranyérmeitől, mondván: heti tizenöt dollárt keresett félhivatásos baseballjátékosként. Jim Thorpe-ot ráadásul érték másfajta megkülönböztetések is. Származását tekintve meszkvaki indián volt, úgy hívták, hogy Wa-Tho-Huk, vagyis Fényes Ösvény. Az olimpia eszményével össze nem egyeztethető módon számos rasszista támadás érte. Miután visszavonult sportolói pályafutásától, nyomorban élt, fizikai munkából tartotta fenn magát.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság csak 1983-ban rehabilitálta Thorpe-ot, így harminc évvel halála után „visszakapta” érmeit. Életéről film is készült, amelyben Burt Lancaster alakította a később a 20. évszázad amerikai sportolójának kikiáltott Jim Thorpe-ot.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!