Talán sokaknak ismerős a fotó, amely az 1968-as mexikóvárosi olimpia férfi 200 méteres síkfutásának eredményhirdetésén készült. A héten 50 éves felvételen az arany- és bronzérmes amerikai atléták lehajtott fejjel, ökölbe szorított, felemelt kézzel hallgatják hazájuk himnuszát, ezzel tiltakozva a feketék elnyomása ellen. Egy ikonikussá vált fénykép, amelynek utóélete legalább olyan érdekes, mint az előzményei.
„A szabadok országa és a bátrak hazája.” Magyar fordításban valahogy így zárul az Egyesült Államok himnusza, amelyet fél évszázaddal ezelőtt történetünk főszereplőinek tiszteletére is lejátszottak Mexikóban. Egy utolsó sor, amely még különösebb színezetet ad az eseményeknek.
Az USA ugyanis 1968-ban nem (vagy sem?) volt éppen a szabadság országa. Áprilisban gyilkolták meg az afroamerikaiak jogaiért vívott küzdelem élharcosát, Martin Luther Kinget, majd két hónappal később az elnöki székre pályázó Robert „Bobby” Kennedyt is, aki – bátyjához, a néhai elnök Johnhoz hasonlóan – többször kiállt a feketék mellett. Az élet számos területén meglévő egyenlőtlenségek közé tartozott, hogy a legtöbb egyetemi campuson csak fehér diákok lakhattak, a feketéknek az iskolán kívül kellett szállást találniuk, ami alól az élsportolók sem voltak kivételek. Sokuk az elnyomás elleni tiltakozásul fontolgatta is az olimpiai bojkottot, ám a többség inkább lehetőséget látott a játékokban, mondván, egy sikeres szereplés elősegítheti az ügyüket, és talán felülemelkedhetnek a fajgyűlöleten.
Így gondolkodott a 200 méteres síkfutás két legnagyobb esélyese, Tommie Smith és John Carlos is, amikor 1968. október 16-án odaálltak a fináléra. Féltávnál még Carlos vezetett, ám Smith a célegyenesben fokozatosan utolérte, majd lehagyta riválisát, és végül fölényesen győzött. Carlost ráadásul az ausztrál Peter Norman is lehajrázta, így neki be kellett érnie a bronzzal. Smith ideje 19,83 másodperces új világcsúcs lett, és az első alkalom, hogy valaki 20 mp-en belül teljesítette a távot. A fantasztikus időn persze nem kell csodálkozni, a mexikói olimpián ugyanis – a magaslati levegőnek hála – sorra dőltek a rekordok: csak az atlétikai versenyeken 48 világcsúcs akadt. Itt ért el például távolugrásban 890 centimétert Bob Beamon, ami 55 centivel volt jobb a korábbi rekordnál, és 23 évig, azaz 1991-ig nem is tudták megdönteni. A 200-as futam eredménye tehát önmagában nem jelentett volna akkora szenzációt, hogy a verseny bevonuljon a (sport)történelembe – ehhez meg kellett várni az esti eredményhirdetést.
A két amerikai sportoló a dobogóhoz cipő nélkül, fekete zokniban sétált oda, majd mikor felcsendült a himnusz, leszegték a fejüket, és felemelték egy-egy öklüket, amelyen fekete kesztyűt viseltek. A mozdulat az afroamerikaiak megkülönböztetése ellen harcoló Fekete Erő nevű mozgalomtól ered. A dobogó második fokán álló ausztrál Norman kiállt ellenfelei mellett, olyannyira, hogy a ceremónia alatt egy a feketék jogait támogató kitűzőt hordott, amit az amerikai csapattól kért kölcsön. A beszámolók szerint a jelenet a helyszínen ülő nézők tetszését sem nyerte el, de a NOB vezetői még náluk is hevesebben reagáltak: azonnal kizárták a két sportolót a játékokról, akik szerintük „szándékosan és durván megsértették az olimpiai szellem legalapvetőbb elveit”, amikor összemosták a sportot és a politikát. A történtek alaposan megosztották a közvéleményt, a két atlétát hazatérésükkor ezrek köszöntötték Washingtonban, de rövidesen halálos fenyegetések sorát kapták. Az atlétika világa eleinte kiközösítette őket, át is kellett nyergelniük az amerikai focira, de néhány év múlva „rehabilitálták” őket: Smith például 1978-ban bekerült a Hírességek Csarnokába. Mindketten évtizedekig edzősködtek, de ma, 70 felett, már visszavonultan élnek. Egykori egyetemükön szobrot kaptak, az 50 évvel ezelőtti tiltakozásukra visszagondolva pedig a többség ma már őket is azok közé a „bátrak” közé sorolja, akikről az amerikai himnusz utolsó sora szól.
A történet végére itt pontot is lehetne tenni – de talán akad, akit nem hagyna nyugodni, mi történt a harmadik dobogóssal, Peter Normannel. A sors különös fintora, hogy bár tettével a két afroamerikai versenyző kockáztatott a legtöbbet, végül a szolidáris ausztrál élete futott zátonyra az 1968. októberi eseménysor után. A feketék melletti kiállását ugyanis nem nézték jó szemmel hazájában, később hiába futotta meg a szükséges szintidőt, nem engedték indulni a következő, 1972-es olimpián. A sporttól elszakadva alkalmi munkákból tartotta fenn magát, élete hátralévő részét szegényen és betegen élte le. Még az ezredforduló táján is számkivetettnek számított, az ausztrálok ugyanis még a 2000-es sydneyi olimpiára sem hívták meg – igaz, erről értesülve az amerikai küldöttség vendégül látta. Odahaza soha semmilyen elismerést nem kapott, az ausztrál parlament csak 2012-ben adott ki egy bocsánatkérő nyilatkozatot, amelyben elismerték sportolói és emberi nagyságát. Ekkor már hat éve halott volt. Temetésén egykori vetélytársai, Smith és Carlos is a koporsóvivők között voltak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
