„Milyen jó lehet most szerb szurkolónak lenni” – sóhajtottak fel jó páran múlt vasárnap este, amikor fél óra leforgása alatt déli szomszédunk két válogatottja is aranyéremmel kvalifikálta magát a jövő évi riói olimpiára.
Női kosárlabdázóik a magyar–román közös rendezésű Európa-bajnokságot nyerték meg, a budapesti döntőben 76- 68-ra legyőzve a franciákat, míg a férfi vízilabdásaik a Világliga bergamói fináléjában múlták felül Horvátországot 9-6-ra. Közös pont, hogy a szerb csapatok mindkét találkozón hátrányból felállva tudták a maguk javára fordítani a meccset.
Egy harmadik világraszóló szerb csapatsikerért is csak további egy hétvégét kell visszamenni az időben, amikor is az U20-as labdarúgóik emelhették magasba az új-zélandi világbajnokság trófeáját. Mindezt úgy, hogy az egyenes kieséses szakaszban lejátszott mind a négy meccsük hosszabbításban dőlt el: egyszer a 101., kétszer a 118. percben született a győztes találatuk (a nyolcaddöntőben épp a magyar válogatott ellen), míg a negyeddöntőben maratoni tizenegyespárbaj után jutottak tovább.
A fenti eredményeket és forgatókönyveket nézve két dolgot tehetünk: vagy a szerencsével, véletlen egybeeséssel magyarázunk mindent, vagy elmorfondírozunk azon, hogy talán mégiscsak van valami a sokat emlegetett délszláv mentalitásban. Az aranyérmes U20-as futballisták szövetségi kapitánya, Veljko Paunovics döntő utáni nyilatkozatában nagyjából benne is van az, amit ezalatt érthetünk: „az utolsó vérig küzdöttünk a pályán, de végig biztosak voltunk benne, hogy mi nyerjük a tornát”. Az említett csapat fogadására 50 ezer ember gyűlt össze Belgrádban, ennél nagyobb tömeg legutóbb 2012-ben ünnepelt ugyanott sportsikereket: akkor egy nap leforgása alatt lett Európa-bajnok a férfi vízilabda-válogatottjuk, Eb-ezüstérmes a férfi kézilabda-válogatottjuk, Novak Djokovics pedig megnyerte az Ausztrál Opent. A „szerb titkot” akkor mindenki meg akarta fejteni, így napjaink legjobb teniszezője sem úszta meg az erre irányuló kérdést: „Egyszerűen jobban akarjuk a győzelmet, mint mások. Egy nehéz helyzetben lévő, kis országból jövök, ahol az emberek alig várják, hogy legalább a sport révén legyen valami sikerélményük. Én pedig tiszta szívemből küzdök azért, hogy megajándékozzam őket” – válaszolta akkor Djokovics.
Az pedig már csak a sors iróniája, hogy az 1987-ben még Jugoszláviában, horvát anya és a Koszovóban született montenegrói apa gyermekeként világra jövő Djokovics ma Szerbia első számú nemzeti hőse. Az egykori Jugoszlávia mára 7 részre szakadt, ebből Szerbiára 77 ezer négyzetkilométer és alig 7 millió lakos jut. Ehhez mérve még inkább dicséretes, hogy a szerbek – egyébként több más jugoszláv utódállammal együtt – meglehetősen sok sztárt adnak a sportvilágnak.
Nem csoda, ha időről időre többen eljátszanak a gondolattal, persze az etnikai ellentéteket egy pillanatra elfeledve, mi lenne, ha a sportban még mindig létezne Jugoszlávia? Nos, bár ez csak elméleti feltevés, de olimpiákon például aligha tarolnának, a jugoszláv utódállamok ugyanis összesen 15 érmet nyertek a 2012-es londoni olimpián (a magyar sportolók 18-at). A kosárlabda-, vagy még inkább a labdarúgó-válogatottjuk, többek közt a szlovén Samir Handanoviccsal, a szerb Branislav Ivanoviccsal és Nemanja Vidiccsel, a horvát Luka Modriccsal és Ivan Rakiticcsel, a bosnyák Edin Dzekóval vagy a montenegrói Mirko Vucsiniccsel azonban ma is világverő lehetne. Férfi vízilabdában viszont a mieink is jól jöhetnének ki a dologból, hiszen három helyett csak egy – igaz, bivalyerős – riválist kapnának.
Szerbia legjobb terméke a sportoló – Vlade Divac egykori kiváló kosaras, ma a Szerb Olimpiai Bizottság elnöke
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!