Itt most nem Egressy Zoltán színpadi remekéről lesz szó, hanem… A helyszín esetünkben is vidéki kocsma, határontúli, mi több. A marosvásárhelyi Sörházban több képernyő is az M4 adását tolja, piros pólók Hungary felirattal, meg feketék, elöl Magyarország, hátul Marosvásárhely jelzettel.
Telefonon mutatom az egyik magyar portál képét, valaki királygáborosan szürke mackósra nyíratta az uszkárját, a szőrben maradt részek nemzetiszínűek. Ez ugye azért is érdekes itt, mert harminc éve, mely ennek a kis írásnak az időtávja nagyjából, a Párizsi Magyar Füzetek című hajdani meghatározó emigráns politikai irodalom Bíró Péter álnevű szerzője (Molnár Gusztáv) arról tudósított, hogy ezen a környéken a pajkos lakók egy macskát piros-fehér-zöldre festettek, s a Securitate napokon át hajszolta az üldözéstől megbokrosodott, erőssé és találékonnyá vált házikedvencet a lakosság felhőtlen örömére. Most ilyesmiről tehát nincs szó, bár a felhőtlen öröm mint motívum később még felbukkan e dolgozatban.
Gera huszadik perces bal alsós bombája eufóriát hoz persze, riaria, szóba kerül, hogy miként a tartalékos horvátok a spanyolok ellen, na, majd mi is. Ezt a mi-t érdemes fejtegetni. Marosvásárhely „frontváros” – mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy lőfegyvert is itt fogtak rám először az életben, 1989 karácsonyán –, „fekete március” és az itt élő magyar politikai elit, fogyóban lévő fele-fele arány, azért mégis: miért választották meg ötödször is Dorin Floreát polgármesternek a hó elején, mikor párton kívül összmagyar jelölt volt az ellenfele Soós Zoltán muzeológus személyében? Mert kevesen mentek el a magyarok szavazni, az előző ciklus eleji belmagyar megosztottság, meg hogy maga Kövér doktor jött ide kampányolni az általuk kreált fantompárt jelöltje mellett. Erdélyben két fideszes fantompárt van, volt, mára feledésbe merültek, nem érdekesek már Budapestnek, kuka.
Cristiano Ronaldo elbénázott egy szabadrúgást, a Sörház közönsége fékevesztetten röhög, antiportugál érzet meg „izlandi cigányok” nincs, de a most leginkább egy neuraszténiás pudlira emlékeztető világsztáron röhögnünk nem kell félni, s nem is félünk. Nani lesgólja elfordít a valóságnak gondolt világba, gólja pedig visszatérít teljesen. A szünetben az elmúlt meccsek labdarúgása kerül szóba, és hogy pont ezeken a hasábokon egy tizenegy év előtti történetet írtam meg, mikor egy aktuálisan regnáló magyar miniszterelnököt, ironikusan persze, arról próbáltam meggyőzni egy bizarr helyzetben, hogy be kéne tiltatni a focit a lángoktól ölelt kis országban. Aztán a politikailag szervezett ultrák nem kis szerepet játszottak később e miniszterelnök idő előtti bukásában.
Dzsudzsák lepattanó szabadrúgásgólja után eufória, innentől mindenki rendjén valónak látja az évenként összetört Lamborghiniket, riaria, szohóparti, nem tart sokáig, CR7 sarkazós csodagólja után megint egál. Dagadó nyaki ütőerek, vöröslő fejek, szép volt, fiúk, pedig még több mint félóra hátravan.
Dzsudzsák újabb bombájától megőrül a Sörház népe, egy szarmatavarkocs túlsúlyos, kivarrt viselője hevesen verejtékezve őrjöng előttem, ahogy közelebb lépek a képernyőhöz az ismétlésnél. Ám a portugál ász felel neki, CR7 fejesgóljával 3-3, és kész is a megállapítás: a torna legjobb meccse eddig.
Az időhúzó passzolgatás idején már arról beszélünk a marosvásárhelyi Sörház teraszán, hogy sokan majd Orbán érdemének fogják ezt tartani, égig habzik majd a habonyiáda, bebetonoz, ésatöbbi. Sok barát és ismerős borong ezen, hogy most akkor megint ezek járnak jól, én pedig azzal a gondolattal barátkozom, hogy ebben az Európában legnépszerűbb sportágban nem megint a lúzert játszani igenis jót tesz mentálisan a panaszkultúrát sajátjaként beszélő tömegpszichének. És ez még a rövid távú propagandasikert is felülírja. Hosszú távon jó és hasznos. Mert mikor a „Mighty Magyars” (az Aranycsapat külnyelvi megfelelője) menetelt, akkor például egy Farkas Mihály nevű vezérezredes volt a focifelelős politice, és ki emlékszik rá ma már. Orbánt nehezebb lesz elfelejteni, mint Farkas Mihályt, na de Puskás–Bozsik–Hidegkúti sikere sem Farkason, hanem magukon kívül a kispadon ülőkön, például Sebes Gusztávon múlott. Ahogy most is két németországi szakemberen, Dárdain és Storckon. Apropó: nem lehetne elgondolkodni azon is, hogy miniszterelnököt is külföldről hozat egy ország? Ha már. Ha már harminc év után, az elejétől a végéig megnéztem egy magyar válogatott meccset?
Ha vasárnap van, akkor Belgium: most mutassuk meg Brüsszelnek, hogy ők is értsék. A másik ilyen mutogatást meg felejtsük el.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
