Ki meri állítani, hogy így képzelte?! Ki mondja, hogy előre tudta? Ki gondolta volna, hogy újra egyszer nem kell pontokban számolgatnunk, hova is kerülünk abban a nem hivatalos sorrendben, és ismét azzal kényeztetnek bennünket sportolóink, hogy éremben, főként aranyban mérjük a magyarok teljesítményét!
Ugye az egyetlen méltó válasz, ha megvalljuk, hogy tévedtünk, hogy kishitűségünkre rácáfoltak, és sokkal jobban szerepeltek Londonban a mieink, mint hittük volna, és még az optimistábbak várakozásait is felülmúlták. Az őszinteség jegyében azt is el kell mondanom, korábban arra gondoltam, ezen az olimpián a mi sportrajongóink megtanulják megbecsülni a 3-6. hely értékét, hogy örömmel és elismeréssel adózzunk minden apró pontszerző helyezésnek is. Nem így történt (de jó!), sőt, a mindhárom színből szerző, összesen 40 nemzet közül az egyetlen a mienk, amelyik majdnem annyi aranyat nyert, mint ezüstöt és bronzot összesen (8-4-5).
Szép olimpiánk volt és tudtuk, láttuk, hogy minden helyezéshez, nem is beszélve az érmekről, óriási küzdelemben lehetett csak hozzájutni. Az éremtáblázat hű tükre annak is, hogy a versenyben egyre több alig ismert ország jelenik meg és követel részt a sikerből. Kivétel nélkül valamennyi sportágban. Megszűntek a sportági monopóliumok is. 82 ország szerzett érmet!
De miként jött létre az eredményekben enyhén szólva közepes első pár nap után olyan sikeres magyar olimpiai szereplés? Sokéves tapasztalat az ilyenkor szokásos latolgatások szerint, hogy az aranyesélyek egyharmada válik valóra. Nekünk volt egy lövőnk (Sidi), egy tornászunk (Berki), egy, esetleg két úszónk (Gyurta és Hosszú Katinka), egy atlétánk (Pars), egy csapatunk (férfi vízilabda), és két vagy három kajakos-kenus (Janics 200-on, Vajda 1000-C1-en és a Kovács–Janics kettős). Ez összesen kilenc, amelynek egyharmada három! Ez volt tehát a realitás. Három arany. Szerencsével egy kicsit több, mondjuk négy-öt, a balszerencséről meg ne is beszéljünk.
És mi történt? Sidi, Hosszú Katinka, a férfi pólósok, Vajda, Janics és a női kettős – összesen hat esélyes – nem nyert. De húsz év után nyert a női kajak négyes, nyert egy alig ismert férfi kajak-kettes (Dombi és Kökény), nyert az ifjú, társak nélkül magára hagyott Szilágyi Áron (kard), valamint nyert a győztes női kajak négyes után egyesben is Kozák Danuta, és amire senki nem számított: Risztov Éva is aranyérmes lett! Így kaptunk az „elveszett” hat helyett másik ötöt.
Ez már rendkívüli eset! Ez már lehetett záloga a sikernek!
A váratlannak mondható ötből Risztov Éva, Dombi és Kökény, és valljuk be, hogy minden tehetsége ellenére Szilágyi Áron is, ajándékként lepett meg bennünket az aranyéremmel. A sokat vitatott összetételű női négyesre sem mertünk volna fogadni nagy tétben.
Terjedelmi okból itt csak az aranyakról van szó – végtére is, mint fentebb látható, abban voltunk a legerősebbek – de szép sora van a többi meglepetésre nyert egyéb „fémnek” is.
Röviden szólva, mi lettünk az éremversenyben a „legnagyobb kicsik”! Vagy a „legkisebb nagyok”? Nézőpont és arányérzék dolga, ki hogyan látja.
Ami pedig a londoni játékokat úgy általában illeti, attól tartok, eljött az „elitolimpiák kora”. Az olimpiai versengés, szűken számolva is, már jó két évvel a londoni megnyitót megelőzően elkezdődött. A legkülönbözőbb számítási manőverekkel lebonyolított kvalifikációs versenyekben kivívni a részvétel jogát, az esetek jó részében nagyobb tett volt, mint nyerni az olimpián. Nem is egy sportágban, akár egyetlen vereség is elég volt, és indulhatott a versenyző vissza a reptérre. Tudjuk, hogy a kvalifikációt a létszám korlátozása miatt kellett bevezetni. A létszámkorlátozást pedig elsősorban a televízió miatt. A világ tévései az elmúlt évtizedek alatt egyre nagyobb befolyást szereztek az olimpiai program kialakításában, de ami sokkal nagyobb baj, egy-egy sportág, szerkezetének, szabályainak megváltoztatásában is. Állandó példám az öttusa, amelynek szinte más nevet kellene adni, annyira nem hasonlít régi önmagára. De a küzdősportokban is rövidült a verseny egészének időtartama, más a pontozás szabálya és változott a játékidő is. Az érintett sportágak készséggel nyúltak az évtizedek alatt kidolgozott és megszokott szabályokhoz, hiszen ellenkező esetben kieshettek volna az olimpiai programból. Külön jelentőséget kapott a látványosság is. Mert a reklámozó, vagy szponzor, jobbára aszerint támogatott vagy hirdetett, hogy mennyire vonzó, és így remélhet nagyobb nézettséget egy-egy sportág. Már régebben megkezdődött, és Londonban, úgy vélem, még be sem fejeződött a televíziós közvetítés növekvő befolyása az olimpiai játékokra.
Másrészt viszont tény, hogy a televíziós közvetítések – az elmúlt évek állandó folyamatában – csúcsra értek. A világ országai még sohasem láthatták ilyen teljességben a versenyeket. Ennyire hiánytalan és tökéletes képet még sohasem közvetítettek olimpiáról! Bármely ország, az éppen zajló verseny bármely versenyszámának, bármely részletét adhatta. Minden közvetítő állomás a saját választása szerint. Amikor például Pars és a többi kalapácsvető dobásai zajlottak, futószámokra is sor került, de az érdekelt tévék, így a magyar is, maradhatott a kalapácsvetésnél és Pars Krisztiánnál, miközben rögzíthette, hogy később leadja, a futószámot is.
Még soha nem volt ennyire igaz, hogy otthon, a fotelből, sokszorosan többet és jobban lehetett látni az olimpiáról, mint a helyszínről. Az elképzelhető legizgalmasabb, legmagasabb színvonalon előadott, meg nem haladhatóan grandiózus nemzetközi akrobatikus show-műsort kaptunk több mint két héten át. Tetejében a legnagyobb sztárok közt ott voltak a mi büszkeségeink is!
Ezt most legalább négy évig nem lehet felülmúlni. Újra meg kell tanulnunk beérni avval, ami van. Nem könnyű lecke…
(Az írás éremszámai a lapzártánk idején érvényes állapotot tükrözik. – A szerk.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
