Fél évvel azelőtt, hogy a magyar labdarúgó- válogatott tönkreverte Angliát a Wembleyben (nem a mostaniban), a walesi „fővárosnak”, Cardiffnak ugyancsak volt egy fociünnepe.
A Cardiff Citynek a Wembleyvel közel egyenértékű stadionjában, a Ninian Parkban majdnem 60 ezer ember gyűlt össze, hogy lássa a Londonból érkezett Arsenalt. Akkor, 1953 áprilisában ez a kiscsapat – amely az 1952 és 1962 között eltelt évtizedben hét éven át az angol I. osztályban játszott (utána sohase) – 0-0-át játszott a hatalmas ellenféllel, ami önmagában semmit se jelentett, egyvalamit leszámítva: arrafelé is átkozottul szerették a focit, különben nem táborozott volna le ennyi ember a City 1910 óta működő sporttelepén.
Amikor én jártam a Ninian Parkban (1985), rajtam kívül alig háromezren voltak kíváncsiak az akkor csúcsformában levő, Mezey-féle magyar válogatott vendégszereplésére. Igaz, a „biztonsági zsugorítások” miatt a stadion legfeljebb harmadannyi embert tudott volna befogadni, mint 1953-ban, de a távolmaradók (akik tévéközvetítést se láthattak, mert nem volt, csak egy összefoglaló késő este) sokat nem vesztettek. A Détári Lajos parádés alakításaival teletűzdelt meccs ugyanis walesi szempontból k. o.-ra sikeredett (0-3); úgy játszottunk velük (nem ellenük), mint macska az egérrel. Pedig a kapujukban ott állt az Everton legendás embere, Neville Southall (igen, az a bajszos bunkó), a támadósort pedig a Manchester United sztárja, Mark Hughes vezényelte. Hm, hm. Akkoriban alighanem tényleg jók voltunk. Meg a walesieket, úgy ahogy vannak, le is néztük.
Itt azonban tennék némi distinkciót, két vonalon is. Egyrészt ebben az érzületben osztoztunk az angolokkal, ám ők nem a walesi labdarúgókat, hanem a walesi klubokat nézték/nézik le. Melyek mindig az angol ligákban próbálkoztak, jobbára eredménytelenül. (Walesnek „saját” bajnoksága, zömmel névtelen csapatokkal csak 1992 óta van.) Viszont. Wales válogatottja volt az, amelyik nehezen felejthető sebet ütött nemzeti becsületünkön. Ha valaki nem emlékezne rá: ők voltak azok, akik az 1958-as svédországi labdarúgó-vb megismételt csoportmérkőzésén kiejtettek bennünket. Akkor még évekig nem feledtük a hórihorgas John Charles (Juventus) nevét, ki az első meccsen (1-1) úgy lefejelte a magyar védelmet, hogy nocsak.
Walesnek mindig voltak nagy focistái, sztárjai, de ezek soha nem odahaza (Cardiff City, Swansea) csináltak karriert. Hármat már megemlítettem, említhettem volna a régiek közül John Toshackot és kivált a liverpooli gólvágót, Ian Rusht, de a legfrissebb termésből nem maradhat említetlen (mindenekelőtt és fölött) Ryan Giggs, Gareth Bale, Aaron Ramsey és a vándorló természetű Craig Bellamy.
A minap az ő fotóival volt tele az angol sajtó. Teletetovált karját a magasba emelve és könnyekkel küszködve ünnepelt, tudniillik az a csapat, ahová a Liverpool – egy manchesteri kitérő után – (ingyér’) kölcsönadta, a Cardiff City feljutott a Premier League-be. Negyedszerre. Ez a népszerű kiscsapat (amelynek keretében, így igaz, Bellamy az egyetlen született walesi, a többiek angolok, skótok meg mindenfélék) az elmúlt pár évben háromszor is a feljutás küszöbén állt – ott volt a Championship (II. osztály) rájátszásaiban – de átok ült rajta: mindannyiszor elbukott. Most már nem kell a play-offtól irtóznia, tudniillik a bajnokság vége előtt annyi pontja van, hogy a két feljutó közül biztosan ő az egyik. Matematikailag se lehet megverni, sőt inkább arra lehet tétet helyezni, hogy bajnok lesz. A harmadikért fájjon másnak a feje.
2009 óta „a City” már nem a Ninian Parkban, hanem egy új stadionban, a nagyon- nagyon korszerű Cardiff City Stadiumban játssza a meccseit. Abban, hogy jó nagy adóssággal a háta mögött – meg abban is, hogy Bellamy végtére is a Manchester Cityből lett eredetileg az övé – idegenek állnak. Olyan emberek, akik hajlandók voltak áldozni arra, hogy a Cardiff City följusson a Premier League-be. Gondolom, senkit nem lepek meg azzal, ha közlöm: az illetők nem angolok. Még csak nem is arabok. Malajziaiak. És ha a nevüket jól fejtem meg, akkor nem malájok, hanem kínaiak. Tan Sri Vincent Tan Chee Yioun, a mai, egyedüli tulajdonos (volt korábban egy honfitárs strómanja is) „benyomott” 70 millió fontot (több mint 80 millió eurót – 24 milliárd forintot) a klub kasszájába, egyszersmind felhatalmazta a (skót) vezető edzőt, Malky Mackayt, hogy a klub első PL-es szezonjára vásároljon 25 millióért játékosokat. Azt hihetnénk, hogy Vincent Tan (így nevezik) költekező kedvében van, pedig nem: a klub bevételei a legfelsőbb osztályban a BBC szerint meg fognak négyszereződni, s elérik a 80 millió fontot. Tan egyébként annyira ura, sőt kényura a Cardiff Citynek, hogy a Bluebird (Kékmadár) becenévre hallgató csapat eddigi hagyományos kékjét vörös-feketére változtatta. (A szakmában ezt rebrandingnek, azaz termékmódosításnak nevezik… A futball kétségkívül üzleti termék.)
Na már most. A Cardiff feljutásával a Premier League-ben az a soha nem látott, példa nélkül álló helyzet állt elő, hogy egyszerre két walesi csapat is verseng a legjobbak között. A tavalyi szezonban a Swansea City jutott fel, most meg a helyi rivális. A Swansea, ellentétben a Cardiff-fal, látott már jobb, sőt dicsőséges napokat a „topon”. Amikor én kiérkeztem tudósítónak Londonba (1981) ennek a walesi csapatnak a nevétől zengett minden sportrovat. Mint friss első vonalbeliek, a hagyományos nagycsapatok tömegét verték tönkre (a Leeds Unitedtől a Tottenhamig), a nevük számtalanszor díszelgett a tabella élén, s igazán csak a balszerencse fosztotta meg őket attól, hogy a hatodik helynél előbb végezzenek. Menedzserük ekkor a tősgyökeres walesi John Toshack volt. Ám amilyen gyors volt a Swansea fölmenetele a mennybe (három év a harmadosztályból az elsőbe), épp oly gyors a lemenetel is. Pár évre rá már a negyedosztályban küzdött a (persze nyakig) eladósodott csapat… de itt nem is folytatnám. Ma a Swansea menedzserét Michael Laudrupnak hívják. Zseni. Játékosnak is az volt, edzőnek is az. Csapatával az idén megnyerte a Liga Kupát, éspedig a Liverpool és a Chelsea „testén” keresztül. A döntő a kicsi Barnsley ellen (5-0) már nem is volt érdekes. A Swansea ma a Premier League megbecsült középcsapata. A Cardiffnak nagyon kell gyürkőznie, ha lépést akar tartani vele. Adósságot is illene törleszteni: ő ugyanis utoljára 1927-ben nyert kupát, igaz, az az FA kupa volt. A nagy és áhított.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!