A bőség meg a kosara

És éppen nyolc megállót kellett menni a tube-on. Egy megálló egy évvel rövidebb élet – foglalja össze a The Economist állandó rovatának szerzője a kesernyés tanulságot. Vagyis teljesen indokolt, hogy a szigetországban föl s alá hullámzik a vita két brit tudós – Richard Wilkinson és Kate Pickett – tavaly megjelent könyvéről, amely a metrótanulsággal egybehangzóan azt állítja, hogy az „egalitárius társadalmak” – így a skandinávok és a japán – eredményesebben birkóznak meg a közösségek súlyos gondjaival, mint azok az országok, ahol igen nagyok az egyenlőtlenségek, mint például az angoloknál, vagy az amerikaiaknál. A két szerző a többféleképpen fordítható és értelmezhető „Spirit level” című kötetben azt vizsgálták, hol boldogulnak jobban az elmebetegségekkel, az erőszakkal, a tizenévesek szexuális gondjaival. Az észak-európaiak határozottan előnyösebben kerültek ki az egybevetésből, mint más gazdag országok. Ha így van, akkor már kész is a képlet: az egyszerűsítésekre mindig hajlamos gondolkodásmód szívesen gyárt receptet, s a két szerző könyvét a baloldalon gyorsan kikiáltották az idevágó szociáldemokrata nézetek igazolásának. Még a centrista konzervatívokat – így a mai kormányfő David Cameront – is meglepte a kézenfekvő tanulság: irány tehát az egyenlőség, s akkor majd enyhülnek a gondok. Ami akár még igaz is lehet, de a dolgok ennél – bizony-bizony – sokkal bonyolultabbak. A konzervatívok közül többen hiányosságnak tekintik, hogy a két szerző nem elemezte az öngyilkosságok adatait és az alkoholizmus helyzetét, mert szerintük mindkét területen éppen az északiak állnak roszszabbul. A londoni hetilap szerzője azt is hozzáteszi, hogy a baloldal olykor elfelejt a dolgok mögé pillantani, megelégszik a feltárt adatok nyugtázásával. Az említett kötet szerzői elmulasztották megjegyezni, hogy Skandinávia a legutóbbi időkig etnikailag viszonylag egységes volt, Japán pedig ma is az. Ez pedig valóban sok mindent magyarázhat. A modern embert – New Yorktól Prágáig – mindmáig lázba lehet hozni az égalité jelszavával, hiszen a földlakók közé tartozik a Delhiben az utcán a szükségét végző szerencsétlen pária éppúgy, mint – mondjuk – Bill Gates s a milliárdosok multinacionális sora. Rossz hír lenne Petőfinknek: a bőség kosarából – úgy fest – csak a soh’sem lesz társadalomban vehet majd „mind egyaránt”, a bölcs vallások talán éppen ezért is „csak” Isten előtti egyenlőséget ígérnek, evilágit nem. Ettől még azonban itt a Földön tovább dúlnak a viták: egy 1987-es brit felmérés szerint a megkérdezettek háromnegyede úgy látta, túl nagyok a különbségek szegények és gazdagok között, s rá néhány évre már 87 százalék vélekedett így. Ám e népességnek csak nagyjából a fele gondolta úgy, hogy a kormány „felelős a jövedelmi különbségek csökkentéséért”. Vagyis a nagy többség csak a diagnózisban ért egyet a könyv szerzőivel, az állam egyenlősítő beavatkozását sokan nem támogatnák. Mivel ez a vita a végtelenbe tart, valószínűleg sem a szerzők, sem kritikusaik nem tekinthetik magukat „győztesnek”. Mi pedig a londoni tube nélkül is pontosan tudjuk, miről van szó: elég elbuszozni a Rózsadombtól a Mátyás térig.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!