Magyarország soha nem részesült annyi figyelemben a külföldi sajtó részéről, mint az elmúlt hetekben, és a héten Budapest többtucatnyi külföldi újságírót látott vendégül Brüsszelből. Európai uniós szakértők serege érkezett a városba, hogy tudósítson a magyar EU-elnökség kezdetéről és milyen nagyszerű show-t szervezett nekik a külügyminisztérium.
Az idelátogató uraknak és hölgyeknek Budapest legjavát mutatták meg, a VII. kerület bohém romkocsmáival kezdve (véleményem szerint ez kifejezetten ötletes választás volt) a Gundelben elfogyasztott vacsoráig, külön sommelier-vel.
Sőt, még a Széchenyi fürdőbe is különórát kaptak. A napjaik zsúfoltak voltak találkozókkal, sajtótájékoztatókkal és interjúkkal. Számos lehetőségük volt miniszterekkel és kormányzati tisztviselőkkel beszélni. Csak az a lehetőség hiányzott, hogy ellenzéki politikusokkal beszélhessenek. Pedig van erre precedens. Amikor a svéd kormány vette át az EU-elnökséget, akkor biztosította, hogy a Svédországba látogató külföldi újságírók találkozzanak ellenzéki parlamenti képviselőkkel. A külügyminisztérium jó munkát végzett, de tudom, hogy a sajtócsoporttal dolgozó tisztviselők és diplomaták egy része titokban a haját tépte frusztráltságában. Mert a Brüsszelből érkező tudósítók nem a kormány összeurópai roma stratégiájáról akartak beszélni, vagy a Duna lehetőségeinek jobb kihasználására vonatkozó javaslatokról, vagy akár arról, hogy Magyarország az államok közötti pártatlan közvetítő szerepét szeretné betölteni.
Nem, ők mindössze egy dologról akartak beszélni: a médiatörvényről.
A médiatörvény sötét árnyat vetett az egész hétre. Ez uralta a sajtóbeszámolókat Európa-szerte, különösen Franciaországban és Németországban (a német újságírók talán megfeledkeztek arról, hogy hasznos lehetne a saját hazájuk szabályozása ellen tiltakozni, miután az lehetővé teszi, hogy politikusok ellenőrizzék és „engedélyezzék” az interjúban használt idézeteket, még akkor is, ha a szöveget magnóra vették). Volt felelőtlenül durva szöveg is, miszerint Magyarország „Führerstaat”-tá alakul át, a Washington Post meg figyelmeztetett, hogy Magyarországot a „putyinizáció” veszélye fenyegeti, míg osztrák újságírók az új horthyzmus felbukkanásának veszélyére hívták fel a figyelmet. A külföldi sajtó legrosszabb oldaláról mutatta be magát: egyes tudósítok egymást erősítő visszhangban a szidalmazás tébolyába hergelték egymást. Magyarországra egyik sem igaz, és az újra feltámadó fasizmusról szóló felelőtlen beszéd egyáltalán nem segít nekünk abban, hogy megértsük azt, ami itt valójában történik: egy egyre inkább túlcentralizált demokrácia alakul, amelyben a kormány saját támogatóit nevezte ki korábban független intézmények élére (az államfői, az Állami Számvevőszék elnöki tisztsége), megszüntetett olyan intézményeket, amelyeket zavarónak ítélt meg (Költségvetési Tanács), másokat láthatóan megpróbál ellenőrzése alá vonni (a Nemzeti Bank Monetáris Tanácsa), illetve új, példátlan felhatalmazással rendelkező testületet hozott létre (médiahatóság). Nyugtalanító, ijesztő? Minden bizonnyal. De egy kialakulóban lévő diktatúra? Nem.
Ám, ha figyelmen kívül hagyunk egyes Magyarországgal kapcsolatos durvább állításokat, akkor a médiatörvénnyel kapcsolatos kritikus sajtóbeszámolók üdvös hatással is jártak. Felhívták a figyelmet a törvényben rejlő számos következetlenségre és hibára. Például, hogy hogyan állíthatja a kormány, hogy a törvényeket visszafogottan fogják alkalmazni és nem kell idegeskedni, mikor nem a kormány feladata a médiatörvény alkalmazása, hanem a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságé, amely állítólag független? Vagy vegyük azt az állítást, hogy a törvény minden egyes elemét meg lehet találni más országok törvényeiben. Úgy tűnik, ez igaz lehet, de nincs egyetlen olyan ország sem, ahol ennyi korlátozó passzus lenne egyetlen törvényben. Ahogy Simon Éva, a Társaság a Szabadságjogokért jogvédő szervezet képviselője mondta a külföldi sajtónak (nekünk, az itt élő tudósítóknak, akik nem a Gundelben vacsoráztak vagy különbelépővel fürdőztek a Széchenyiben), a magyar médiatörvény „a legrosszabb európai gyakorlatok tákolmánya”.
Amikor Orbán Viktor és José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke közös sajtótájékoztatóját tartotta péntek délután, egyértelmű volt, hogy Orbán úrnak megmondták: csillapítsa a kedélyeket, mert a vita kezdi beárnyékolni az elnökséget és az Európai Unió eszméit is. Barroso úr elmondta, hogy a sajtószabadság és a média pluralizmusa „szent elv” (volt esetleg Olaszországban a közelmúltban?), és hogy az Európai Bizottság vizsgálja a médiatörvényeket abból a szempontból, hogy azok összhangban vannak-e az EU-törvényekkel. Orbán úr csak egyetérteni tudott, és azt mondta: „Szoros figyelemmel kísérjük a médiatörvény gyakorlati megvalósulását, és ha úgy látjuk, hogy bármilyen kritika igazolódik, készek vagyunk azokat orvosolni”. Mondhatjuk, néhány hisztérikus újságcím ellenére végül nem is volt olyan rossz hete a külföldi sajtónak.
A szerző a The Timesnak és a The Economistnak ír Budapestről.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
