A mi utcánkban szabadság van. Ez áll – három nyelven, szlovákul, magyarul és németül – Julius Salinsky szlovák színész pozsonyi szobrán, amely abban a belvárosi utcában áll, amelyben egykor lakott. Szeretem ezt a dacos fölírást. Azt fejezi ki, hogy én az utcámat nem hagyom.
Hogy az én utcámban nem vagyok hajlandó félni. Hogy az én utcámban otthon vagyok és ragaszkodom ehhez az otthonossághoz, és minden lehetőt megteszek érte. Hogy a szomszéd utcában, kerületben, városban, országban szabadság van-e, azt nem tudom. (Tudom, persze, sajnos tudom.) De itt most ennyire tellett, ennyit tudtunk elérni most. Hogy a mi utcánkban szabadság van. Kicsit ezt érzem ma otthonomban, Budapest tizenharmadik kerületében. Az én kerületemben szabadság van. Az én kerületem szembement az árral. Nemet mondott a trendre. Nem csődült együtt a nyájjal. Nemet mondott a hadovára, a gőgre, a kicsinyes bosszúvágyra, a gyűlöletre, a cinizmusra, turulra, gárdára, köztársasági alkotmányba kompilált Szent Korona-tanra. Örülök persze – én, a wekerlei származék – a kispesti, az erzsébeti vagy a szegedi dacnak is. De itt Angyalföldön, Újlipótvárosban elsöprő volt a győzelem. Nem a vörös rémnek, csupáncsak a pol gári viselkedésnek, az emberi szónak, a hétköznapi munkálkodásnak a győzelme. Egyedül va - gyunk meglehetősen, de annyi baj legyen. Ilyen kor közeleg, az egyedüllét kora. A városállamok, utcaköztársaságok, faliújságok, pinceszínházak, padlásklubok, katakombakörök kora. Pénz az nem lesz. De lesz más. Lesz kultúra, lesz közösség, lehet örülni annak is. Persze nehéz örülni felhőtlenül. Hisz van egy főpolgármesterem, aki köszönt már „Szebb jövőt”-tel is, és aki büszkén – és mellesleg törvényellenesen – viseli a vitézi címet. Van egy államelnököm, aki a magyar irodalomból egyedül Wass Albertet tartja szóra érdemesnek. S van egy miniszterelnököm, akinek értelmes, igaz, őszinte magyar mondat ritkán tudja elhagyni ajkát. De ők csak közjogi értelemben az enyémek. Lélekben nincsen hozzájuk közöm. Hála istennek nincs is sok dolgom velük, nem kell találkoznom, beszélgetnem, kezet fognom egyikkel se, elvagyunk egymás mellett, mint az idegenek. Lélekben nincsen pártom se már, „oldalam” se. Barátaim vannak, embereim. És van egy polgármesterem. Meglennék, persze, anélkül, nélküle is. De azért jólesik, hogy van. Nem azért, mert szocialista párti. Hanem mert dacára annak, hogy szocialista párti, jó városvezető és tisztességes ember. És ami a legfontosabb: annak is tűnik. Legalábbis momentán én annak tudom őt. Ha kiderül bármi, ami eme tudomással ellentétes lenne, azonnal elköszönök tőle majd – lélekben. De most jó látni, érezni a hazugságtengerben egy csepp igazságot.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!