A 2014-es tavaszi választási szezonhoz vezető kevesebb mint egy év ékes bizonyítéka lesz a ténynek, hogy a kül- és a belpolitika Európában ma már jószerivel egy és ugyanaz a dolog.
Még nem tudjuk ugyan, hogy a köztársasági elnök pontosan mikorra írja ki a magyar országgyűlési választásokat, és azt sem, hogy mikor lesznek az európai parlamenti választások, lehet, hogy egyazon napon, de az is elképzelhető, hogy a két szavazás kis időkülönbséggel követi majd egymást, mint egy kétfordulós választáson. Annyi azonban biztos, hogy ezúttal a pártok kénytelenek lesznek mindkét választásra ugyanazzal a programmal kampányolni. Ez pedig megfosztja az arra hajlamos politikusokat a programokkal és választói csoportokkal való manipulálás – például a csupán az életszínvonalat érintő kérdésekre fogékony nagyobb közönség számára „érdektelennek” ítélt „külügyek” elhallgatásának – lehetőségétől.
A kül- és belpolitikának nevezett tevékenység mesterséges szétválasztása egy EU-tagállam esetében persze eddig is fából vaskarika volt, hiszen a magyar részvétellel hozott uniós döntések keresztbe-kasul átszövik a magyar polgárok és vállalkozások mindennapjait. Ráadásul az EU-alapszerződés értelmében a tagállamok vállalták, hogy a harmadik országokkal való kapcsolataik alakításakor is tekintetbe veszik a közösség érdekeit – például nem támogatnak jogtipró rezsimeket –, sőt immár fel is hatalmazták az uniós intézményeket számos hagyományos külpolitikai feladat ellátására.
A magyar politikai elit zöme azonban ezeket az összefüggéseket egészen a közelmúltig nemigen kötötte választói orrára. Magyarország immár közel tízéves uniós tagsága alatt például a szocialisták ha esett, ha fújt, akármilyen választás volt éppen soron, nagyjából ugyanazzal a korlátozott intellektuális tartalmú, bár kétségkívül bizonyos következetességet mutató mondanivalóval célozták meg a kedves szavazópolgárt, nevezetesen: még és még és még több uniós forrásért fognak küzdeni „Brüsszelben”, isten őket úgy segélje! Egyébként pedig, hogy milyen is lesz az az integráció, aminek az alakulásába bele kellene időnként szólni – hát az tökmindegy. Ilyen értelemben persze az MSZP kevésbé is esett a kettős beszéd bűnébe, ugyanis csak a pénzről beszélt…
Mondhatni, „művészi” szintre az Európáról való kettős beszédet, sőt a kettős cselekvést a honi palettán kétségtelenül a Fidesz emelte. Míg például a párt a 2009-es európai parlamenti választási programjában az EU stratégiai ügyeiben is elkötelezetten integrációpárti arcát mutatta a jóhiszemű magyar választónak, a Fidesz 2010-es országgyűlési választási programja az uniót gyakorlatilag nemlétezőnek tekintette. 2011-ben már a totális skizofréniáig fajult a dolog: miközben uniós elnökségi szerepkörében a magyar kormányzat az integrációt mélyítő közösségi jogszabályok kidolgozásán serénykedett, ugyanaz a Fidesz az EU elveit és előírásait sorozatban megszegő Alaptörvényt fogadott el itthon, a miniszterelnök pedig a maga részéről a nacionalisták vezérszónokává lépett elő.
Az EU-intézmények elleni „szabadságharcban” eltelt utóbbi két év, majd a belpolitikát a külpolitikával az átlagválasztó számára is érthetően összekapcsoló Tavares-jelentés után nyilvánvaló, hogy a 2014-es dupla választásra egy programmal készülő pártoknak elő kell jönniük a farbával: ki milyen uniót akar! Olyat például, amely visszafordul az Orbán-mintakép De Gaulle tábornok által – a saját bukásáig – védelmezett „nemzetek Európája” típusú, mára meghaladott államközi kapcsolatrendszerhez. Az ilyen szervezetben minden hatalom a kormányoké és semmi közvetlenül az európai embereké, a polgárok feje fölött, gyakran tudtuk és felhatalmazásuk nélkül, de az ő kárukra zajlik a nemzetközi hatalmi és pénzügyi alku, és belpolitikai „magánügynek” számít, hogy ki veri odahaza a tüntetőit. Vagy inkább olyan uniót, amely az európai föderáció irányába fejlődik. Az ilyen, szellős és átlátható integrációban a szélesebb uniós rokonság megfékezheti a jogállamon elkövetett erőszakért a hatalmától megtébolyodott „családfőt”, lebuktatják azt a csaló versenyzőt, aki a demokráciacsonkítást afféle tiltott doppingszerként használja gazdasági látszatsikerek eléréséhez, a nemzeti szuverenitásuk megosztásáért cserébe pedig a polgárok kontinensméretekben járó szabadságjogokat élveznek. Vagy esetleg semmilyen uniót nem akar, a külvilágtól való fényes elszigetelődés illúzióját dédelgeti, annak minden belátható és beláthatatlan következményével – miként a Jobbik és a hasonszőrű euroszkeptikus formációk hirdetik.
Az egy helyben toporgás, a kettős beszéd és a semmitmondás többé nem opció sem a politikusok, sem Európa számára – ezt a szeptemberi németországi választásokat követő uniós csúcstalálkozók ez év végéig nyilvánvalóvá fogják tenni. A magyar pártoknak tehát egyértelműen választaniuk kell – hogy mi is választhassunk!
(A szerző a Magyarországi Európa Társaság alelnöke)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!