Vulgáris poéncunamival és Celine Dion főnixhimnuszával tér vissza minden idők legsikeresebb szuperhős-paródiája, hogy újra odasózzon a korhatáros mutánsmeséket imádó, esetleg gyűlölve szerető közönségnek.
Mert Deadpool (Ryan Reynolds) is csak egy a Marvel-hősök közül, a belső ellenzék, akinek kegyesen eltűrik, hogy nyelvére vegye az egész franchise-t, mert úgy figurázza ki a mű- fajt, hogy közben annak rajongóit is elkápráztatja az akciójelenetekkel, a szuper(száj) hősködéssel, és még saját halhatatlanságából is gúnyt űz.
Poénjai jó része egyszerű blaszfémia, szuperhőshöz „nem méltó” altesti humor és cifra trágárságok, a többi csípős beszólás (például a konkurens DC-nek, a rasszistáknak, pedofiloknak, képmutatóknak) és ugyanennyi kiszólás. Vajszíve mellett a legszerethetőbb tulajdonsága, hogy kíméletlenül kritikus magával is, a nézőkkel megosztott, szarkasztikus belső monológjai épp olyan szórakoztatók, mint Bridget Jones naplója.
Még abban is hasonlít a világ leghíresebb szinglijére, ahogy az önsajnálat vagy a magány pillanataiban ő is az MTV-hőskorszak örökzöld slágereire szűköl. A szerelem az egyik legfontosabb szuperképessége: ez az egyetlen, amin sosem ironizál, olyan romantikus rajongással szereti a csaját, mint egy középkori lovagi költő, vagy mint Orfeusz Eurüdikét, akiért képes a pokolba is alászállni.
Bár a forgatókönyv alig tartalmasabb egy akciós reklámújságnál, a szem- és a rekeszizmoknak másodperc pihenőt sem hagynak. „A több jobb” alapon Reynoldsék inkább mindent túltolnak, hogy hibátlanul lehengereljék a nézőket, végül a stáblistába ágyazott jelenetekkel viszik be a kegyelemdöfést. Hangról hangra ugyanabból a kottából játszanak, mint az első részben, de vajon mennyiszer lehet még ezt a viccet újra elsütni úgy, hogy még mindig ez legyen műfajában a legjobb, amit az utóbbi években láttunk?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
