A vád tanúja

Olyanoktól, amelyek „erős emberei” közé – szégyenünkre – a Time magazin címlapja Orbánt is beválogatta. Nem fogta volna fel, hogy Szijjártó éppenséggel a vád tanúja: aki tirádáit hallgatja, az már bizonyítottnak is veszi mindazt, amit a legkeményebb bírálók az illiberális demokráciájáról mondanak. Amikor, teszem azt, kioktatja az Európai Parlament hazánkat – a jogállamiság megsértése miatt –, elmarasztaló határozattervezetét, hogy az ő képviselőik nem szerepelnek a Fidesznek többségét adó magyar választók névjegyzékében, akkor tudtán kívül felidézi a hajdani szovjet ENSZ-képviselőt. Malik az 1962-es karibi válság BT-vitájában azzal torkolta le a rakéták kubai jelenlétét firtató, s tőle igen vagy nem választ kérő Stevensont, hogy „nem vagyunk amerikai bíróságon”. Lévén ez mára tananyag a világpolitikai kurzusokon, a fura okoskodás azokat igazolta, akik szerint hazánk már idegen test az unióban. Egy hidegháborús diplomata ront ily módon ellenségeire, nem pedig egy partnerország külügyére.

Persze a magyar jobboldalon hagyomány már a diplomácia összekeverése a demagógiával, s a hazai karzat tapsai fontosabbak a külvilági hatásnál. Máig magasztalják például Apponyi gróf trianoni szónoklatát, amely „helyére tette”, önálló államalakításra alkalmatlannak és alacsonyabb rendűnek minősítette nemzetiségeinket, s ő sem fogta fel, hogy annak a vádnak a tanúja, amellyel Masaryk és a többiek évtizedek óta készítették elő az országdarabolást. Ami azonban elmegy a kormánymédia publicisztikai és komment rovataiban, az visszatetszést szül a nyugati fórumokon. Történetesen éppen Orbánról állítják, hogy a zárt ajtók mögött korántsem enged meg magának ilyen hangot, ami utólag gyakran ki is derül némely simán lenyelt uniós döntés esetében. Egyelőre eldönthetetlen, hogy vajon csak azért ugrasztotta rá külügyminiszterét (meg persze a kormánypárti médiát) e riasztó emlékeket felidéző stílusban a brüsszeliekre, mert szerdán megint pávatáncát lejtette el az őt hírek szerint a betartandó határokra figyelmeztető néppárti vezetőknek. Avagy bár látja az eddig gond nélkül pofozógépnek tekintett Brüsszel visszaütési szándékát, mégis harcba száll?

Vitathatatlan taktikai képessége az elhajlásra (és a naiv nyugatiak átverésére), akár hiheti is, hogy ezúttal is megóvják a legrosszabbtól azok a – főleg német – jobboldali politikusok, s még inkább multicégek, amelyek megelégszenek a jogállamiság látszatával, s annak teremtésében Orbán kétségtelenül mester. De a vezérek téves számításaikba szoktak belebukni. Láthatóan növekszik a nyugati közvélemény nyomása, a Time-címlap is ezt jelzi, a normákat rendre áthágó vezér és rezsim megbüntetésére. Ráadásul az uniós pénzmegvonásnak is növekvő tábora van a fő befizető országokban. S minden Szijjártó-kirohanás fokozza az ellenszenvet, amit muszáj észlelniük a berlini hivatalokban. Hogyne, a nyugatiak – kivált a hidegháború időszakában – nem voltak túl finnyásak az autokrata rezsimekkel üzletelve, ámde hazánk egyelőre a falakon belül van. A néppárti vezetők szeretnek is erre, a partneri befolyásra hivatkozni, de azokat a határokat nemcsak Orbánnak nem szabad átlépnie, hanem nekik sem. Amint egykor ő maga mondta, ne azt nézzék, mit mond, hanem azt, mit tesz. Hogy valójában mire jutottak szerdán, azt sem szavaiból, hanem tetteiből fogjuk megtudni. Méghozzá hamarosan.

 

Reménytelen kitalálni, mi célja volt Orbánnak csatába küldeni külügyminiszterét, aki olyan stílusban csépeli az unió bizottságát és parlamentjét, amilyet azok a legrosszabb diktatórikus rezsimek szószólóitól ismernek. Olyanoktól, amelyek „erős emberei” közé – szégyenünkre – a Time magazin címlapja Orbánt is beválogatta. Nem fogta volna fel, hogy Szijjártó éppenséggel a vád tanúja: aki tirádáit hallgatja, az már bizonyítottnak is veszi mindazt, amit a legkeményebb bírálók az illiberális demokráciájáról mondanak. Amikor, teszem azt, kioktatja az Európai Parlament hazánkat – a jogállamiság megsértése miatt –, elmarasztaló határozattervezetét, hogy az ő képviselőik nem szerepelnek a Fidesznek többségét adó magyar választók névjegyzékében, akkor tudtán kívül felidézi a hajdani szovjet ENSZ-képviselőt. Malik az 1962-es karibi válság BT-vitájában azzal torkolta le a rakéták kubai jelenlétét firtató, s tőle igen vagy nem választ kérő Stevensont, hogy „nem vagyunk amerikai bíróságon”. Lévén ez mára tananyag a világpolitikai kurzusokon, a fura okoskodás azokat igazolta, akik szerint hazánk már idegen test az unióban. Egy hidegháborús diplomata ront ily módon ellenségeire, nem pedig egy partnerország külügyére.

Persze a magyar jobboldalon hagyomány már a diplomácia összekeverése a demagógiával, s a hazai karzat tapsai fontosabbak a külvilági hatásnál. Máig magasztalják például Apponyi gróf trianoni szónoklatát, amely „helyére tette”, önálló államalakításra alkalmatlannak és alacsonyabb rendűnek minősítette nemzetiségeinket, s ő sem fogta fel, hogy annak a vádnak a tanúja, amellyel Masaryk és a többiek évtizedek óta készítették elő az országdarabolást. Ami azonban elmegy a kormánymédia publicisztikai és komment rovataiban, az visszatetszést szül a nyugati fórumokon. Történetesen éppen Orbánról állítják, hogy a zárt ajtók mögött korántsem enged meg magának ilyen hangot, ami utólag gyakran ki is derül némely simán lenyelt uniós döntés esetében. Egyelőre eldönthetetlen, hogy vajon csak azért ugrasztotta rá külügyminiszterét (meg persze a kormánypárti médiát) e riasztó emlékeket felidéző stílusban a brüsszeliekre, mert szerdán megint pávatáncát lejtette el az őt hírek szerint a betartandó határokra figyelmeztető néppárti vezetőknek. Avagy bár látja az eddig gond nélkül pofozógépnek tekintett Brüsszel visszaütési szándékát, mégis harcba száll?

Vitathatatlan taktikai képessége az elhajlásra (és a naiv nyugatiak átverésére), akár hiheti is, hogy ezúttal is megóvják a legrosszabbtól azok a – főleg német – jobboldali politikusok, s még inkább multicégek, amelyek megelégszenek a jogállamiság látszatával, s annak teremtésében Orbán kétségtelenül mester. De a vezérek téves számításaikba szoktak belebukni. Láthatóan növekszik a nyugati közvélemény nyomása, a Time-címlap is ezt jelzi, a normákat rendre áthágó vezér és rezsim megbüntetésére. Ráadásul az uniós pénzmegvonásnak is növekvő tábora van a fő befizető országokban. S minden Szijjártó-kirohanás fokozza az ellenszenvet, amit muszáj észlelniük a berlini hivatalokban. Hogyne, a nyugatiak – kivált a hidegháború időszakában – nem voltak túl finnyásak az autokrata rezsimekkel üzletelve, ámde hazánk egyelőre a falakon belül van. A néppárti vezetők szeretnek is erre, a partneri befolyásra hivatkozni, de azokat a határokat nemcsak Orbánnak nem szabad átlépnie, hanem nekik sem. Amint egykor ő maga mondta, ne azt nézzék, mit mond, hanem azt, mit tesz. Hogy valójában mire jutottak szerdán, azt sem szavaiból, hanem tetteiből fogjuk megtudni. Méghozzá hamarosan.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!