A valóság édes-keserűsége

– A Pécsi Nemzeti Színháznál eltöltött négy éve alatt annyira összerántotta a társulatot, hogy abból még évekig elélt az egész színház. Nyíregyházán hogy dolgoznak a színészek, „mohácsisan”?

– Nem hiszek a „mohácsisságban”, inkább a szituációkban. Ezzel párhuzamosan szövegek is kellenek a színészeknek. Az már lehet, hogy nem minden rendező tartja fontosnak, hogy sok színész legyen a színpadon, sok megszólalással. Drámai szöveget írni a világ egyik legnehezebb dolga, ahogy Baksa Imre pesti színész barátom mondta. Én törekszem arra, hogy mindenki megszólaljon a színpadon, ez lehet talán valami védjegy, de mégiscsak a szituációból indulok ki. A nyíregyházi színház pedig most tér magához abból a sokkból, amit a rengeteg igazgatóváltás jelentett. Még pár év, és rendben lesz ott is újra minden.

– Hogy került egyáltalán Nyíregyházára? 

– Összekaptam a marosvásárhelyi igazgatóval, ezért a rákövetkező évadi munkám ugrott és maradt egy lyuk az életemben. Eljutott a hír a nyíregyházi igazgatóhoz és felhívott.

– Az Illatszertárt választotta vagy kapta? 

– Mindent készen kaptam, a darabot és a szereposztást is. A darabhoz még nem volt szerencsém, és több színésszel sem találkoztam még korábban.

– Az Illatszertár nagyon jó nyersanyagnak tűnik, sokszor játszották az elmúlt majd’ száz évben. 

– Valóban nagyon jó, és nagyon nyers anyag. De azt állapítottuk meg Isóval, az öcsémmel (Mohácsi István drámaíró – a szerk.), hogy minden konfliktus a színfalak mögött zajlik, ami egyből magához vonzza a szépelgést, az édességet. De igazán édes krémeket csak úgy lehet csinálni, ha mellette ott van a keserű íz is, ezt minden jó cukrász tudja.

– Tehát ne egy édes, békebeli romantikus történetre gondoljunk, hanem? 

– Amikor elolvasok egy darabot, akkor mindig megragad egy motívum. Mondjuk a Veszett fejsze című darabomnál az jutott eszembe, miként fogom megoldani azt, hogy a második felvonás végén beleül egy szereplő a kaktuszba, és ezen a közönség sírva röhög. Ehhez a feladathoz fel kell nőni. Itt meg az ragadt meg bennem, hogy a darab végén betör a karácsony a színpadra, szakad a hó, és egy idősebb férfi nagyjából beletörődik abba, hogy a családja szétomlik, és ez súlyos dolog. Ehhez próbáltuk meg a darabot hozzáigazítani, nem öncélúan, mindent pusztán a darab érdekében.

– Több rendezését más-más társulatoknál is újra színpadra vitte, például az Istenítéletet vagy a Képzelt beteget. Az Illatszertárban maradt annyi, hogy még egyszer szívesen színre vigye? 

– Igen. Szívesen megcsinálnám. Nagy meló egy darabot gatyába rázni és nem szeretem, hogy meghal 19-20 előadás után, csupán azért, mert Nyíregyháza nem tudja többször eljátszani – ezt készséggel elhiszem, de tőlem se várják el akkor azt a szemérmességet, hogy ezt máshol ne vigyem többet színre. Lesz még Illatszertár máshol is.

– Pécsen rendezte a Parasztoperát. Sok szempontból jobbnak ítélem, mint az eredetit, Pintér Béláét. 

– Egyik szemem sír, a másik meg nevet, amikor ezt hallom. De ez nem verseny. Azt lehet mondani, hogy nekem jobban tetszett. Néhány ponton én is konzekvensebbnek érzem, mint ahogy a Béla csinálta, de őnélküle nem jöhetett volna létre a pécsi előadás. Sajnos ezt az előadást az igazgatóváltás után levették a műsortervről. Több ilyenhez is volt már szerencsém.

– Melyik rendezését tartja a legtöbbre? 

– Nincs ilyen, fontos előadások vannak, amiket majd a nekrológomban felemlegetnek. Hogy ő csinálta a Csak egy szöget és az Egyszer élünket, de lehet, hogy nem fognak emlékezni a Tom Paine-re vagy a Krétakörre, ami legalább olyan fontos volt.

– Most nincs anyaszínháza, vándormadár lett, vendégrendező? 

– Igen, valami ilyesmi. Mondhatnám, hogy ugyanolyan ez is, mint a korábbi életem, de sokkal keményebb. Rengeteget kell melózni, hogy el tudjam tartani a családom. Évente négyet-ötöt rendezek, szerte az országban, de nem panaszkodom.

– Önhöz a politikai színházat is szokták kötni. Akár a közegéről – a Megbombáztuk Kaposvár esetén Kaposvárról – akár egy kisebbségről – a Csak egy szöget esetében a cigányságról – mer relevánsan szólni. De akár az ’56-os forradalomról is. Ma tud ilyen előadásokat létrehozni vándormadárként?

– Lehet ezt politikusnak címkézni vagy közéletinek, de ezek a darabok a minket körülvevő mai valósággal foglalkoztak. Ez a színháznak – a jelenvalósággal foglalkozni – kutya kötelessége. Ha Ascher Tamás, Bodó Viktor rendez ilyen darabot, vagy Spiró György meg a Pintér Béla mer írni egy ilyet, akkor erre azt mondani, hogy ez politikai színház, mert fontos, ellentmondásos társadalmi kérdéseket feszeget, az milyen dolog? Nem pártpolitizáló színházat csinálok, hanem a szó valódi értelmében vett színházat.

– Nemrég volt a Radnóti Színházban Závada Pál Egy piaci nap című regénye színpadi változatának bemutatója. Mekkora munka volt ez?

– Závada eleve drámának szánta a szöveget és később döntött a regényforma mellett. Egy nyolcvanoldalas párbeszédes verziót láttunk, ebből indultunk ki, végig Palival dolgoztunk együtt. Új szövegkönyv született, a vége felé új szálak is belekerültek, minden egyes szereplőt egyéníteni kellett. Éjjel-nappal dolgoztunk mi is, a színészek is sokat segítettek kialakítani a saját figurájukat, némelyikük többet is, szinte mindenki több alakot játszott.

– A szöveg két ’46-os pogromot fog össze, a kunmadarasit és a miskolcit. Mit tudtak megtartani az előadás méretét messze meghaladó nyersanyagból?

– Mindig van veszteség egy ilyen munkánál. A történeti hűségre nem törekedhettünk, de Závada Pali sem véletlenül adott a szereplőknek más nevet, a településnek is a nem létező Kunvadast választotta. A színpadra tett fikció dramatikusabb lett a változásoktól, a történelmi hűséget elvesztettük, de valamit nyertünk. Meg tudtuk ragadni a ’46-os pogromok esszenciáját.

– A közönség hogy fogadta? 

– Osztatlan tetszéssel találkoztam. Senki nem kérte ki magának ezt a történetet. A társulat kitűnően dolgozott, Závadával ésszerűen tudtunk együttműködni, Kovács Marci (a zeneszerző) félelmetes formában van. Hatalmas feladatot bíztam rá, a pogromokban több a vér, mint amennyi elő szokott fordulni általában az utcán, de az előadásban semmi naturalisztikus dolgot nem használunk, hanem zenével dolgoztunk. Eléggé absztrakt lett ebből a szempontból az előadás, és érzéki is a zene miatt. Azt látom, hogy erősen hat a közönségre, és hát, ez volt a célunk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!