Boribon utoljára lép színre; régen vagy soha nem olvasott mesék gyűjteményének első kötetét kapjuk kézbe. A kockásfülű nyúl, Harcsabajusz kapitány, Coffi, Pocak, Paprika és Kippkopp alkotójával, Marék Veronikával a könyvhétre megjelenő új kiadványokon kívül édesanyjáról szóló, tervezett regényéről, valamint édesapja időseknek ajánlott életmódbeli tanácsairól is beszélgettünk.
– A bohóc és a kismajom címmel az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg egy ötkötetesre tervezett sorozat első darabja, mely jórészt könyvben eddig meg nem jelent meséinek gyűjteménye. Hat évtizede publikál, gondolom, volt miből válogatnia, bár nem lehetett könnyű. Mi alapján szelektált?
– Rengeteg mesét őrizgetek otthon, és sose gondoltam volna, hogy ezeknek lesz még egy második élete. Annak idején az országot jártam író-olvasó találkozók keretében, és az volt a módszerem, hogy miközben meséltem, egy táblára rajzoltam is a gyerekeknek. Így alakultak, fejlődtek a mesék, a legtöbbje hamar elnyerte végső formáját. Ezek közül aztán egy kazalnyit összeválogattam és megmutattam Kovács Eszternek, a Pozsonyi Pagony kiadó főszerkesztőjének, aki érdekesnek és kiadásra érdemesnek találta őket. De még mindig kerülnek elő újabb meséim! Csak a legjobbakat jelentetjük meg, könyörtelenül szelektálunk, így is összejött már ötkötetnyi. Az antológiákba kerülő meséket korosztály szerint válogatjuk, hogy mindenki, a kicsiktől a nagyobbakig megtalálja majd a neki valót.
– Volt olyan mese, ami a válogatás közben meglepte vagy különös emlékeket idézett föl?
– Értek meglepetések, némelyik mesére nem is emlékeztem, hogy én írtam. És valóban, sok emlék felidéződött. De maga az antológiakészítés is izgalmas folyamat. Amikor annak idején a Kisdobos című lapban a folytatásokban közölt Coffi, Pocak, Paprika meséket kötetté állította össze a Móra Könyvkiadó, kiderült, hogy kijön belőlük egy összefüggő történet – valami titokzatos ragasztóanyag kötötte össze az egyes részeket. Ugyanez történt A kék kerítés című könyv esetében, ami A kockásfülű nyúl mellett az egyik legnépszerűbb sorozatom volt.
Aztán az is felidéződött bennem, hogy mivel mindig elkéstem a leadásokkal, márpedig egy lapnál szigorúan veszik a leadási időpontokat, a szerkesztők eleve korábbi dátumokat adtak meg nekem, ám így is előfordult, Visegrádon egy dunai hajóskapitányt bíztam meg azzal, hogy sürgősen szállítsa le Pestre a rajzaimat, vagy hogy Svájcból légipostán kellett küldenem az anyagokat.
– Ezek a mesék most nem az ön illusztrációival jelennek meg. Miért nem?
– Egy rendkívül tehetséges, érzésem szerint rokonlélek, fiatal grafikust, Pásztohy Pankát kértük föl a feladatra, és ő nagyon kedves, szeretnivaló rajzokat készített, azt gondolom, az olvasók kedvelni fogják őket. Nekem is nagyon tetszenek, bár én biztosan másképp rajzoltam volna meg a képeket, mert keményebbnek, ellentétekkel terhesebbnek látom a világot.
– Ha most publikálna meséket, lenne hol? Milyennek találja a mai gyereklapokat?
– Nem állítom, hogy ismerném a mostani, gyermekeknek szóló lapokat, de azt tudom, hogy eljárt felettük az idő. Régen egy kis külön világegyetemet jelentettek – ma nem tudnak versenyre kelni a telefonos játékokkal.
– Az ön meséi, rajzai életre kelnek mondjuk egy tableten?
– Azt hiszem, az én történeteim, annak ellenére, hogy kütyük nélküli gyerektársadalmat mutatnak be, ma is megállják a helyüket. Néhányuk fel is van dolgozva digitális formában. Ám én még mindig a könyvekben hiszek – ahogy kézbe veszed, lapozod, az egy csoda dolog, sokkal közvetlenebb, mint a digitális felület. Ugyanakkor, mivel már az unokáim is 17–23 évesek, nincs konkrét tapasztalatom arról, menynyire fölcserélhető a kettő. Én még persze könyvből olvastam a gyerekeimnek a Toldit, vagy örök kedvencemet, A két kicsi hódot. Utóbbin kislány koromban is hatalmasakat nevettem, amikor a hódocskák a vödör vizet a hódvár bejáratának nézik, és fejest ugranak bele…
– A mai gyerekkönyvek egyik trendje a korábbi tabuk döntögetésén alapszik. A halál, a gyász, az elfogadás, a válás, a nemiség, a zaklatás témáit dolgozzák föl…
– Igen, apukám a börtönben, anyukám, az alkoholista… Nálunk rettenetesen nagy tabu volt, nem lehetett ezekkel foglalkozni annak idején, aztán írótársak mesélték, hogy a svédeknél mik jelennek meg. A mai napig emlékszem arra a történetre, ami a nagypapa halálát dolgozta föl. El voltunk képedve, milyen bátrak, de aztán itthon is megjelent svéd szerzőktől például egy kakikönyv, egy halálkönyv. Ezek nagyszerű dolgok, nagyon tetszenek.
Szerintem nagyon jó és fontos, ha a gyerekek sok mindenről tudnak, nem titokban és nehezen szerzik be az információkat a barátaiktól. Ha idejekorán, kisgyerekkorban őszintén beszélnek velük a szexualitásról például, akkor később nem okoz majd akkora sokkot – ahogy a falusi gyereknek sem probléma, hogyan lesz a kiscsikó. Gyerekkoromban én is gyakran nyaraltam falun, láttam, ahogy elvágják a csirke torkát, ahogy fejbe kólintják a nyulat. Nem jó élmények, de szükségesek az élethez. Egy Amerikában élő barátnőm mesélte, a gyerekei tízéves korukban tudták meg, hogy az a hús, amit esznek, az tulajdonképpen a nyuszika, a kiscsibe, a barika meg a kisborjú. Azt hitték, a kutya a cicának a férje, a liba meg a kacsának. Amikor szembesültek a valósággal, úgy kiborult ez a két, burokban nevelődött kisfiú, hogy pszichológushoz kellett őket járatni, nem tudták feldolgozni. Egészen elképeszt, ha elgondolom, hogy egy gyerek ilyen téveszmék között nő fel.
– Az is téveszme, ha velem együtt az olvasóinak a többsége azt gondolja, ön egy igazi mesebeli, mesélős családban él? Mennyire tradíció, központi tényező önöknél a mesemondás?
– Na persze, mert én vagyok a jóságos nagymama, aki a gyerekeit és az unokáit el- árasztotta mesékkel, mert őt is elárasztották annak idején!…
Az én apukám írónak készült, aztán orvos lett, de nagy örömmel fedezte fel, hogy én is szívesen írok verseket meg meséket, és nagyon kedvesen, segítőleg egyengette az életemet ebből a szempontból. De sem ő, sem az anyukám nem meséltek nekem. Ilyen élményem, hogy valaki mellém ül és mesél, soha az életben nem volt. Apukám egyszer akart nekem mesélni, akkor is sikerült neki az egyik legszörnyűbb mesék egyikét kiválasztania. Egy királylányt megölnek, a testéből egy kis jávorfa nő ki, abból egy furulyát készít egy pásztor, és a furulya elkezd énekelni: én is voltam királylányka, lett belőlem jávorfácska, jávorfából furulyácska…
– Tiszta horror.
– Hát a papám egy idő után maga is rém zavarba jött, abba is hagyta a mesélést. Én saját magam olvastam el Andersen, a Grimm testvérek és Benedek Elek meséit – ezekből jött aztán minden…
– Még talán a Boribon-történetek is? A könyvhétre újabb kötettel gyarapodik a sorozat. Mi történik ezúttal Annipannival és a kismackóval?
– Tavaly egy kisgyerek írt nekem egy levelet: szeretné, ha Boribon elmenne a strandra és fürödne. Ebből lett a Boribon pancsol című mese. Ahogy szoktam, először mindenfélét rajzolgattam, gondoltam, jól odafricskázok majd ennek a nagy naptejezésnek: Annipanni bekeni magát a strandon, Boribon pedig, aki unatkozik, hirtelen egy vödörből jól leönti homokkal, hogy Annipanni, hull a hó. Mire a kislány mérgében őt is teleszórja homokkal, így mindketten jól bepanírozódnak… Na, végül ez mind kimaradt, helyette számos más érdekes ötlet valósult meg. Ez lesz a 15. Boribon-kötet, és ezzel be is fejezem, mert elhatároztam, nem nyúzom tovább szegény Boribont.
– Ezt nagy sajnálattal veszem tudomásul. Azt azért árulja el, mindig is érdekelt, hogy Gyuri és Gabi játék mackója hogyan került egy évtizeddel később Annipannihoz?
– Átmentettem, mert a Boribon név annyira jópofa. A Boribon, a játék mackó 1958-ban jelent meg, de amikor tíz év múlva a gyerekeimnek írtam az Annipanni és a kismackója meséit, úgy gondoltam, úgysem emlékszik senki Gyuri és Gabi szürke mackójára. Erre, tiszta őrület, a szülők most kénytelenek megvenni a szürke mackós könyvet is!
– Mackókból sosem elég, hiszen legalább ennyire népszerű a Télapó és Ezüstmackó című kötete is. A fiam számára például nem volt könnyű beszereznem egyik december 6-ra egy ilyen, ezüstös medvét.
– Jó lett volna gyártatni belőlük, méghozzá a mesével összhangban: párosával.
– A Budapest Bábszínházban 2003 októbere óta játsszák a Boribon és Annipannit, részt vett a darab színpadra állításában?
– Ragyogó előadás, egészen elbűvölő, de közvetlenül nem vettem részt a munkában. Közvetve viszont igen! Szívesen írnék dalszövegeket, mondtam 2010-ben Tallér Zsófia zeneszerzőnek, ő pedig az átküldött sorokat szinte azonnal meg is zenésítette, az általa feldúdolt dalok minden reggel ott vártak az e-mail fiókomban. Végül Mórocz Adrienn énekelte föl a Boribon muzsikál című albumra, amely 2011-ben elnyerte az év legjobb gyereklemezének járó Fonogram-díjat.
Erre rettentő büszke vagyok. A Budapest Bábszínház ezután találta ki a Boribon és Annipanni című előadást, aminek a szövegét Gimesi Dóra írta, ő beleillesztette a dalokat is, és ettől szinte musicallé változott a darab.
A Budapest Bábszínház előcsarnokában egyébként az előadáshoz kapcsolódva még június 10-ig látható egy kiállítás, ahol az egyik tárló különösen kedves számomra. Elmeséltem nekik, hogyan dolgozom: az asztalom mellett áll egy papírkosár, amibe az elrontott rajzötleteimet gombóccá gyűrve beledobálom. Ők ezt elkészítették: látjuk, ahogy kihabzik a sok papírgombóc a kosárból. Mulatságos viszontlátnom ezt a rendetlenséget, amit magam körül csinálok, miközben létrehozok egy könyvet, amiben viszont, úgy gondolom, igen nagy rend uralkodik.
– Kippkoppék történetei eközben a Kolibri gyermekszínházban hódítanak, s mindjárt két előadásban: a Kippkopp és Tipptopp, valamint a Kippkopp gyerekei címmel. Hogy tetszenek önnek?
– Eszméletlen jó mindkét előadás, imádom őket. Mindig is odavoltam a bábszínházért, rettentően értékelem azt, amit a bábszínészek tudnak. Írtam rengeteg bábdarabot is, de kívül rekedtem a hivatásos bábszínházakon, és ez különösen fájt! Ez nem lehet igaz, mondtam, nekem bábszínészi képesítésem van, pontosan tudom, mit lehet előadni, és mit nem, mégsem kerestek. Egészen a rendszerváltásig, azután végre láthattam megvalósulni a darabjaimat a bábszínházakban is.
– Évek óta hallani öntől, hogy egy felnőtteknek szóló családregényen dolgozik – mikorra várható a megjelenése?
– Komolyak a szándékaim, és meg is fogom csinálni. Egész életemben gondolkodtam az anyukámon. Rejtély volt számomra. Tulajdonképpen a halála előtt világosodtam meg, mi volt a probléma köztünk. Nagyon zárkózott ember volt, én pedig kislányként, tudatlanul és akaratlanul elkövettem ellene valamit, amit nem kellett volna. Elkotyogtam valamit az édesapámnak… Mert hát nekem a világ mindig is történetekből állt össze, ezért aztán csak mesélek, mesélek, akkor is, ha nem kellene, nem vagyok jó titoktartó, mert maguk a történetek érdekelnek!
– Az édesapjának Hogyan éljen az idős ember? címmel 1965-ben könyve jelent meg. Mik voltak a legfontosabb ajánlatai?
– Egy remek, örömközpontú életszemléletet javasol az idős embereknek, találják meg a jót mindenben, járjanak el úszni, kirándulni, ha fáj a lábuk, fogjanak egy botot, úgy sétáljanak, a férfiak nézzék meg a hölgyeket. Annak idején nagy sikere volt, három kiadást is megért. Ezért aztán az apukám rögtön és szorgalmasan nekilátott a Hogyan éljen a fiatal ember? című könyv megírásának, de a kutyát sem érdekelte. A fiatalok nagyon is tudják, hogyan kell élniük!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
