A Keleti pályaudvaron kiszállok az Avala-expresszből. Semmit sem ismerek annyira Budapesten, mint a Keleti pályaudvart és a könyvkereskedéseket. A hetvenes években a könyvkereskedések és az antikváriumok voltak a biztos budapesti tájékozódási pontjaim, a kilencvenes években pedig a pályaudvar képviselte kis magyar kozmoszt.

 
Végel László

A Keleti pályaudvar személyes történelmem része, ott várták fiúk a Szerbiából érkező anyákat, mert a fiúk nem utazhattak Szerbiába, hiszen a sorkötelesek – de csak a sorkötelesek! – katonaszökevényeknek számítottak. Az anyák sírtak, az apák aggódtak. De nem csak a katonaszökevények találtak új hazára Magyarországon, hanem azok is, akik itt akartak új életet kezdeni. Ide sorolhatjuk a disszidens biznisz képviselőit is, akik a pesti vagy más európai szalonokban jeleskedtek.

Magyarország nagyvonalú vízumpolitikát folytatott, s Budapesten át vezetett az út Európába. A Balkán úgy tekintett Budapestre, mint a Közép-Európa középpontjára, s néha úgy tűnt, hogy Budapest veszi át a történelmi Bécs szerepét.
Nagy esélyt hagytunk ki!

Lelohadt a Nagy Európa Eufória, elmúlt a rendszerváltás mámora. A rendszerváltók a szabadságról szónokoltak, s beevezették a vadkapitalizmust. Nem számítva a rendszerváltás nyerteseit kitevő tíz százalékot a térség országainak polgárai kiábrándultak, hitüket vesztették, kételkednek a kapitalizmusban is, a szabadságban is. A múlt közel van, a jövő távolodik, bizonygatják a derűlátók, minket botrányos vákuumra ítélt a történelem. A pesszimisták ezzel ellentétben azzal hozakodnak elő, hogy ne vezessük félre magunkat, hagyjuk a hamis értelmiségi illúziókat, a jövő régen elkezdődött, csak nem akarunk tudomást venni róla. Magunkat bolondítottuk az orosz csizma alatt nyögő, senyvedő Kelet-Közép-Európával, amely most tárja fel borzalmas arcát, s nekünk ezzel kell élnünk. Kundera egy illúzió rabja volt. A kilencvenes években megálmodott Közép-Európa téveszmének bizonyult, illúzió, amelyet azért találtunk ki, hogy ne vegyünk tudomást a valóságról.

Mi történt a valósággal, kérdezem magamtól a restiben várakozva. A szomszédos asztalnál román turisták hangoskodnak. A pincér csak legyint, szerencsére nincsenek itt az arab huligánok, akikkel neki kell megküzdeni. És a közrend? A választásokon azt ígérték, hogy helyre állítják a közrendet, kérdem a pincért. A pincér félénken körülnéz. Uram, én nem politizálok, mondja, eddig politizáltam, de már egy éve abbahagytam. Ha valaki sört kér, akkor hozom a sört. Ha valaki teát rendel, akkor pattanok. Elegem van mindenből. A szomszédos asztalnál ülő férfi felhorkan. Bezzeg a Kádár-időkben jobb presszót mértek. Most megnyúzzák a szegény utast ezekkel az olasz gépekkel. Igaza van Orbán Viktornak, vissza kell térnünk az olcsó magyar presszóhoz. Így van, kérdezi tőlem a férfi. Nem válaszolok. Hallgatok, mint a pincér. Várom a zürichi vonatot.

Címkék: Végel László, Alberto Contador

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!