Annak idején, amikor kezdő külpolitikai újságíró voltam az MTI-ben, és különféle kémügyek kerültek terítékre, az arra illetékes elvtárs úgy világosított fel engem, hogy a Varsói Szerződés tagországai egymás területén hírszerző tevékenységet nem folytatnak. Az akkori zsargon szerint „egymásra nem dolgoznak”.
Ez persze egy pillanatig sem volt igaz. Senkit sem elégítettek ki a testvérországokból érkező hivatalos tájékoztatók, mindenki többet akart tudni arról, mi folyik a színfalak mögött. Mert „olyasmi” mindig folyt. Az „egymásra nem dolgozunk” elve aztán valóságos tréfává lett, amikor Magyarországot – igaz, nagyrészt tudtunkkal – ellepték a hajdani NDK és a ceauşescui Románia hírszerzői és elhárítói, akik saját, Magyarországon tartózkodó állampolgáraik
után kutakodtak.
Arról, hogy a NATO-országok folytatnak-e hírszerző tevékenységet egymás területén, érkeztek ugyan hírek, de csak szórványosan. Az egyikből lett nyilvános botrány (a CIA gazdasági kémkedése Franciaországban), a másikból nem (ugyancsak a CIA beépülése az olasz belpolitikába). Napjainkban ez a kérdés egészen más, majdnem horrorisztikus dimenziókba került, amikor fény derült az amerikai NSA (Nemzetbiztonsági Ügynökség) csillapíthatatlan étvágyára a kulcsfontosságú szövetségesek (NSZK, Franciaország) vezetői által használt kommunikációs eszközök felderítése, lehallgatása (lásd még Merkel mobiltelefonja) iránt. De a gyorsan múló sértődésen, ill. meakulpázáson kívül ezeknek az ügyeknek más hordaléka nem volt. Egyvalami azonban biztos: ma olyan technikai eszközök arzenálja áll a legfejlettebb országok rendelkezésére, hogy ha valamit nagyon tudni akarnak, azt megtudják. A tapasztalat hosszú évtizedekre visszamenően az, hogy hacsak a művelet nem lepleződik le, kitervelői és végrehajtói legfeljebb nyugállományú korukban kezdenek el „csicseregni”. És akkor is csak úgy, hogy ne adjanak ötleteket az ellenséges elhárításnak a hírszerzők és a velük együttműködő honi személyek leleplezésére.
Erről jut eszembe az a rendszerváltozás óta időnként felbukkanó – de rendre elvetélt – ötlet, hogy nyilvánosságra kell hozni nem csak a III/III-asok nevét, hanem mindazokét is, akik a BM III-as ügyosztályánál akár mint hírszerzők, akár mint elhárítók tevékenykedtek. Ha ez megtörtént volna, akkor a hajdani célországok elhárító szervei nem késlekedtek volna „visszagöngyölíteni” az illetők tevékenységét…
NATO-csatlakozásunk (1997) óta Magyarország egyetlen esetben került fel a hírszerzés térképére. Emlékeim szerint az iraki konfliktus, majd háború volt az az esemény, amikor új szövetségeseink támaszkodhattak a rendszerváltozás előtt a térségben kiépült „magyar kapcsolatokra”. De íme, itt a második, amely a maga nemében példátlan. Az imént említett „visszagöngyölítéshez” Lázár János, a miniszterelnökséget vezető és a hírszerzést felügyelő miniszter adott ötletet szomszédunknak, Ukrajnának. A nyilvánosság számára elérhető módon jelentette be, hogy „az ukrán válság idején (hírszerzőink) Kijevben műveleteket hajtottak végre”, ráadásul kiválóan. Az ukránok – állítólagos jószomszédok, de nem NATO-tagok – ezt természetesen barátságtalan cselekedetnek találták, kifogásolták, hogy „a magyar titkosszolgálatok az ukrán partnerszolgálatok előzetes értesítése nélkül folytattak tevékenységet Ukrajna területén”. Kacagnom kellett. Még a Varsói Szerződés legszebb napjaiban sem fordult elő, hogy az egyik „partnerszolgálat” értesítette
volna a másikat kémei érkezéséről.
De ez még hagyján. Ha a magyar hírszerzés azon dolgozott, hogy a kormány „Magyarország álláspontját Ukrajnával kapcsolatosan pontosan meg tudja határozni”, akkor teljesen fölöslegesen költötte a pénzt, mert Orbánéknak más álláspontjuk, mint a NATO-é, nem lehet. Ez egy. Kettő: csak nem az érdekelte a kormányt, hogy mi történt a kijevi Majdanon? Ha igen, elég lett volna két kérdést feltenni az amerikaiaknak, akik kézileg vezérelték a Janukovics elleni lázadást. Három: Lázár mondataiból előjött, hogy a felderítés célja a magyar kisebbség sorsa volt, sőt közvetve az is, hogy a magyar hírszerzéssel párhuzamosan más, kárpát-ukrajnai kisebbségek (román, szlovák) anyaországai is beszálltak ebbe a játszmába. „Nem titok” (sic!) – mondta a miniszter, egyszersmind tippet adva Porosenko elhárításának, hogy nézzenek jó alaposan körül: valójában kik és milyen fedett „műveleteket” hajtottak végre Ukrajnában?
Milyen szerepe volt vagy lehetett a magyar nagykövetségre delegált, fedőállásban tevékenykedő diplomatáknak; milyen a Magyarországról érkezett ügynököknek; kik azok, akiket a másfél százezres kisebbségből beszerveztek? – és így tovább. Mellesleg szólva: ha a „kiváló eredmény” az, hogy az ukrán kormány nem ad kellő segítséget és védelmet a magyar kisebbségnek (amit a kijevi külügy tagad), akkor hírszerzőinknek elég volt újságot olvasniuk vagy leülni egy munkácsi kocsmában.
Megjegyzem, én inkább azt derítettem volna fel, hogy milyen összefonódás lehet ukrán és magyar vámosok, határőrök, helyi politikusok és csempészbandák között az évszázad üzletében: a bölcs magyar (nem kijevi) politika által világra segített cigarettacsempészet példátlan felvirágzásában.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
