A nyolcas, ellentétben a tizenhármassal, nem szerencseszám. A lengyel Polgári Platformnak (PO) pontosan annyi jutott ki a kormányzásból, mint Magyarországon a szocialistáknak. Előbbiek 2007 és 2015, utóbbiak 2002 és 2010 között regnáltak, mindkettő úgy bukott meg, hogy szinte biztos fogadást lehetett kötni a választási vereségükre. Mindkét esetben visszatért a hatalomba az előttük kormányzó jobboldali–nacionalista formáció: a Jog és Igazságosság (PiS), illetve a Fidesz.
Közhelyszámba megy, hogy hol a varsói gyors fut be Budapestre, hol a budapesti Varsóba. Ha némi késéssel is – de hát ezt a mi vidékeinken szokásos vasúti forgalomban már megszoktuk. Mindazonáltal akad egy lényeges különbség. A 2015. október végén megválasztott új lengyel parlamentben a baloldal nincs jelen. Egyáltalán nincs jelen, egyetlen képviselővel sem. Ilyen nemhogy Lengyelországban, az úgynevezett rendszerváltó országok egyikében sem fordult elő 1990 óta. Ehhez képest a gátlásmentes Fidesz-többséget felmutató magyar parlamentben még mindig a szocialisták (jobboldali zsargonban: „posztkommunisták”) képviselik a talán még szóra érdemes szervezett ellenzéket ma is.
De nincsenek jó előérzeteim, s ezeket a Lengyelországban történtek nem enyhítik, hanem erősítik. Tanúja voltam a lengyel szocialista baloldal folyamatos gyengülésének, lassú hullásának, amelyet semmi erővel sem lehetett feltartóztatni. Ez idővel – például a legutóbbi elnökválasztáson – valóságos gúnykacajba fordult. De ez nem friss tanulság. A friss tanulság az, hogy ha a baloldal aprózódik, és semmi szín alatt nem hajlandó – legalább egy választás erejéig – egy táborba tömörülni két formáció, akkor a történet úgy végződik, mint most a lengyeleknél. Az Egyesült Baloldal bejutott volna a parlamentbe – kevés mandátummal ugyan –, ha egy kisebb baloldali csoportosulás nem dönt úgy, hogy egyedül indul versenybe. Ezzel kiütötte eszmetársát, és mindketten kihullottak. Most mondom, amíg nem késő: már csak ezért is megszívlelendő Gyurcsány Ferenc röpirata, mely történetesen a lengyel választások előtt íródott, de előrevetítette annak kimenetelét.
A baloldal azonban nem főszereplő történetünkben. Lengyelországban nyolc éven át konzervatív liberálisok kormányoztak, ilyenformán kormány és ellenzék csatája kizárólag a jobboldali-jobbközép térfélen zajlott. Azonban a Kaczyński-féle PiS éppoly nehezen viselte az ellenzéki mundért, mint minálunk a Fidesz. És módszereiben éppoly kevéssé volt válogatós. Alkalmazta a karaktergyilkosságok jól bevált módszereit, a szakadatlan nemzetárulás-kommunistázás jelszavait olyanokkal szemben, akik még csak kis mértékben sem voltak „posztkommunisták”, s akik erkölcsi kérdésekben meglehetősen konzervatívnak, míg politikai-gazdasági ügyekben kétségkívül liberálisnak bizonyultak. Viszont volt egy komoly bűnük: a világiasság, a laicizmus. Őhozzájuk képest a PiS úgy ragadt a hagyományosan ultrakonzervatív, önmagát a nemzeti tradíciók védőszentjének tekintő lengyel klérusra, mint a pióca, és ki se bújt a templomi zászlók alól.
A magam naiv módján úgy gondoltam azonban, hogy mindennek dacára 2015-ben a lengyel politikai színkép/tájkép 2007-hez képest alapjában nem fog változni. A szegényebb, elmaradottabb, iskolázatlanabb, falusi papok szavára hallgató, jobbára földművelő keleti-délkeleti régiók a PiS-re fognak szavazni, miközben a valóban megújult ország középső, de főként nyugati régiói, amelyek – ellentétben az előbbiekkel – nem a cár birodalmában, hanem porosz–osztrák fennhatóság alatt szocializálódtak, megmaradnak a PO-nál. Annál is inkább, mert – a párhuzamoknál maradva – Donald Tusk liberálkonzervatív kormánya jó, olykor ragyogó teljesítményt nyújtott, ellentétben a Gyurcsány-kabinettel.
Emlékszünk rá, ugye, hogy Lengyelország veszteség nélkül vészelte át a 2009–2012-es nagy válságot, fél Európa irigyen tekintett arra a társaságra – Tuskra és tehetséges minisztereire –, akik zuhanás helyett növekedést produkáltak. Legszívesebben zárójelben jegyezném meg, de nem oda kívánkozik, hogy az Európai Unió legutóbbi költségvetési „osztogatásában” 2014–2020-ra a Tusk-kormány hasította ki magának a legnagyobb részt, egyszóval volt miért büszkének lenni rá. Csakhogy. Nyolc év hosszú idő. Nyolc évet nem lehet megúszni korrupciós és egyéb botrányok, belső torzsalkodások és az óhatatlanul bekövetkező gazdasági bajok nélkül. Csupa olyan dolog, amelyik felemészti egy uralkodó párt energiáját – és népszerűségét.
Ráadásul a „jónép” feledékeny és hálátlan. Emlékszem, mekkora nemzeti lelkesedés fogadta Varsóban, hogy Donald Tuskot (egy lengyelt!) az Európai Unió elnökének választottak meg! Elfelejtődött. A Tuskot övező ragyogás képtelen volt átsugározni „jobbkezére”, Komorowski elnökre, aki szépen elveszítette az idei elnökválasztást PiS-béli, még Kaczyńskinál is radikálisabb ellenfelével, Andrzej Dudával szemben. Az írás megjelent a falon. Igaz, talán korábban is, mert Tusk Brüsszelbe költözését az alaposan megdolgozott közvélemény úgy fogta fel, mint Gyurcsány távozását a miniszterelnöki székből: menekülésként. Mintha mindketten megérezték volna a vég illatát, vagy inkább szagát.
Az már egy másik történet tárgya lesz, hogy miként a Fidesz 2010-től, a PiS is egymagában kormányozhat 2015-től. Az is, hogy a lengyel parlament harmadik ereje immár egy, a Jobbiknál is radikálisabb szélsőjobboldali formáció (Nemzeti Mozgalom). Jósolgatásba nem bocsátkoznék. Orbán 2010-ben azt mondta, ott folytatják, ahol 2002-ben abbahagyták, csak keményebben. Sok jel afelé mutat, hogy a bosszúért lihegő Kaczyński-párt ugyanígy gondolkodik, és hiába hívják Beata Szydlónak az új miniszterelnököt, az Duda és főként Kaczyński bábja lesz. Ez ugyan kicsit bonyolultabb képlet, mint a magyar, ahol Orbán mellett senki nem rúg labdába, de politikailag ugyanaz. Legföljebb annyit lehet feltételezni, hogy az az eszetlen orosz- és németellenesség EU-ellenességgel megspékelve, ami a két Kaczyński 2005/2007-es kormányzását, európai elszigetelődését jellemezte, nem tér vissza.
De még az a fölénytudat se, amelyik, mondjuk, Orbánban lakozik, ám amelyre a lengyeleknek némiképp több okuk van.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
