Aczél Endre: A minta

Ha gonoszkodni akarnék, azt mondanám, meglehet, van neki más „papírja” is, de ezúttal a csaló szóhasználatra hívnám fel a figyelmet. A kulcsszó a „gazdaság”. Fájdalom, de az a papír, amelyre a miniszterelnök úr hivatkozott – az Európai Bizottság november 7-én kelt országjelentése – egyáltalán nem minősítette a magyar gazdaságot, „mint olyat”, csupán azt rögzítette, hogy az idei és a jövő évre az Orbánék által végrehajtott, ill. végrehajtandó brutális „egyenlegjavítás”, azaz megszorítástömeg után biztosítva látja a magyar költségvetés 3 százalék alatti GDP-arányos hiányát, ami elvileg elűzheti a támogatásbefagyasztás rémét. Ugyanazzal a lélegzettel azonban azt is kimondták Brüsszelben, hogy 2014-re a hiány ismét 3,5 százalék fölé emelkedik, mert „az adójellegű, növekedést romboló lépések hatása” (Olli Rehn pénzügyi biztos) akkorra már nem érződik, következésképp a hiánycsökkentés a mostani módszerekkel nem fenntartható.

Orbán azonban nem az az ember, akit el lehet téríteni a melldöngetéstől. Tíz nappal ezelőtt a Kossuth rádió mikrofonja előtt már nem elégedett meg a „jó úton jár” kifejezéssel, hanem ezt mondta: „a magyar gazdaság remekül teljesített 2012-ben”. Olyan remekül, valóban, hogy a Központi Statisztikai Hivatal az első három negyedévben „negatív növekedést” (újabb verbális bravúr az Orbán–Matolcsy kettőstől) regisztrált, aminek létezik egy pontos közgazdasági leírása: az ország recesszióban van, „gazdasági” teljesítménye egyfolytában romlik, éspedig növekvő mértékben. A harmadik negyedévéves kivetítésben már mínusz 1,5 százalékra sikeredett!

Matolcsy a romlást – magától értetődően – „a nemzetközi trendek által jelzett növekedési pályával” magyarázta, egyszóval azt hazudta, hogy a recesszió nemzetközi trend. Ehhez annyit, hogy a statisztikák 2012-es előrejelzésében valóban szép számmal akadnak „mínuszos” számok, de a gazdaságipénzügyi válságtól leginkább sújtott országok trendje az, hogy a mínuszaikat csökkentik, miközben mi – növeljük!

Hogy a legszebb orbániádát (a 2012-es „remek teljesítményt”) tovább boncoljam, leírok néhány olyan dolgot, ami a Magyarországról szóló gazdasági irodalomban közhelyszámba megy: nincs beruházás, nincs belső kereslet, nincs megtakarítás, nincs hitelezés, fuldokolnak a legnagyobb bankok, távközlési, energia- és közműcégek a kormány immár állandónak szánt, kreatív módon gazdagított sarcaitól. Nincs növekedés, viszont vannak tömeges elbocsátások; az újabb és még újabb megszorításokon (elvonásokon) meg az általános züllésen kívül semmi más nem látszik fenntarthatónak. Csak a miniszterelnök és Matolcsy „tündérmesés” optimizmusa, amelynek a piacon senki sem hisz, legföljebb a hazai „békemenet”. Annál jellemzőbbet nem is tudok mondani, hogy a két hónapon belüli harmadik Matolcsycsomag egyenes következményeként a magyar értéktőzsde volt szinte az egyetlen, amelyet hétfőn elkerült a piacok jó hangulata: indexe emelkedés helyett zuhant, és ebből az állapotából 72 óra múltán se tudott kikecmeregni. Az Orbán-kormány a maga kiszámíthatatlan(ul gyors) és meglepő sarcaival koncként vetette oda a magyar pozícióktól amúgy is szabadulni akaró befektetőknek önnön „blue chip”-jeit. Londoni elemzők azt mondják, aki tud, meneküljön Magyarországról, mert soha nem tudni, mit hoz a holnap. Mondják azt is, esélyünk sincs rá, hogy államkötvényeink kiszabaduljanak a bóvli kategóriából, ergo a kockázati tőkebefektetők változatlanul orbitális hozamok mellett lesznek csak hajlandók e kötvényeket fölvásárolni.

Mivel lehet ennyi csapás ellen védekezni? Hát azzal, hogy lódítunk, csúsztatunk, a számok között szelektálunk, és azzal ámítjuk a „zembereket”, hogy miközben egyfolytában ürül a zsebük, hol ezt vesznek el tőlük, hol azt, minden a legnagyobb rendben van, százezrek vonulnak, ha kell.

Azt hallom, államférfihoz méltatlan az ilyen dicsekvés, némi önkritika többet használna. Igen, de ami a politikát, a vezetői magatartást illeti, megvan a recept, a klasszikus előzmény. Csak a szereplőket és a környezetet kell kicserélni.

1956 februárjában Moszkvában megtartották az SZKP híresnevezetes XX. kongresszusát, benne Hruscsov „titkos beszédével”, amely a tömeggyilkos Sztálin bűneit részletezte. Rákosi Mátyás a kongresszuson jelen volt, de a „titkos beszédet” nem hallotta, lévén az egy zárt ülés programja. A szöveget viszont már másnap megkapta. Fürge agyával gyorsan felfogta, hogy mivel saját koncepciós pereit, az ÁVH-t, kommunista és szocdem vezetők tömeges bebörtönzését, elpusztítását immár nem tudja az ÁVO-főnök Péter Gábor vagy a szovjet Berija és Péter nyakába varrni, az elkövetett bűnökért – a hruscsovi minta szerint – ő, mint Sztálin „legjobb magyar tanítványa”, maga felelős. Egyszemélyben. Hazatérve mit mondott tehát a Központi Vezetőség ülésén (és határozatában)? Egy: „beigazolódott, hogy pártunk (azaz az ő) fő irányvonala minden téren helyes”. Kettő: „A XX. kongresszus határozatai és egész munkája azt bizonyítják, hogy az MDP és annak központi vezetősége helyes úton jár”. Még azt is volt képe sejtetni, hogy Hruscsov voltaképp tanulhatna tőle, mert a magyar párt már „régen” megcsinálta azt, amit a XX. kongresszus elhatározott.

Az önkritika nem volt Rákosi legerősebb oldala (ilyet csak egyetlen egyszer, 1953-ban, szovjet parancsra gyakorolt). A feléje zúduló, a XX. kongresszus által inspirált itthoni kritikát – sajnos, vezetőtársaival egyetemben – a jobboldalnak, a párton belüli revizionistáknak, na meg Tito „aknamunkájának” tulajdonította, és óriási bátorítást kapott attól, hogy leváltását ekkor még, 1956 márciusában egy árva történelemtanáron (Litván György) kívül senki nem követelte nyilvánosan. Sőt, az volt a vezetésben a vélekedés, hogy önkritikája csak az „osztályellenségnek” használna. Ezért aztán afelől biztosíthatta Andropov szovjet nagykövetet (aki a hallottakat megjegyzés nélkül hagyta), hogy az ő „irányvonala a dolgozó tömegek széles körében feltétlen támogatást és szimpátiát élvez”. Még négy hónapja volt hátra a hatalomból ekkor, klikkjének meg hét.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!