"Sajnálom, de ismét Rákosi pajtás síron túli üdvözletét kell tolmácsolnom."
1:
Ha az ember folyamatosan belebotlik Orbán Viktor jövőképeibe – mást úgyse tehet – támad benne egy olyan érzés, hogy mi csakhamar megint „a vas és acél országa” leszünk. Termelünk s ezáltal talpon maradunk, míg mindazok, akik spekulálnak, elbuknak. Ő mondta. Egyébként pedig: nem a szolgáltatásoké, hanem a termelésé a jövő. Ezt is ő.
Én történetesen még emlékszem az osztályharcnak arra a szakaszára, a Rákosi-kor hajnalára majd tombolására, amikor az osztályellenség rendre valamilyen „spekuláns” vagy üzér képében jelent meg. Ha „nehézségek” mutatkoztak az áruellátásban – magyarul: alig volt mit enni – akkor az ÁVH elővette az „áruhalmozókat”. Az Állami áruház c. filmvígjáték gonoszai is mind ilyenek voltak. Még az elítélt főpapok (Mindszenty, majd Grősz) is üzérkedtek – ők (ami nem volt igaz persze) valutával.
Ma a (bukásra ítélt) spekuláció miniszterelnökünk világképében persze nem áruhalmozás formájában jelenik meg, hanem a legkülönfélébb pénzügyi termékekkel való – olykor csaló – „virmanolásban” (lásd a 2008-ban kirobbant válságot), ami első pillantásra csábítóan okszerűnek tűnik, csakhogy a spekulációra mint olyanra szórt átkok veszedelmesen hazugok. Amiképp a termelés és a spekuláció szinte tőmondatos szembeállítása. Tudniillik minden termelő „spekulál”. Amikor elkészíti üzleti tervét, megkísérli felmérni a keresletet az általa előállítandó termék iránt – a kicsi a honit, a nagy a globálisat –, ám ha téved, akkor azon veszi észre magát, hogy raktárra termelt. Ha rosszul spekulált, ha kis vagy közepes széria helyett nagyot állított elő, akár nagyobbat is bukhat, mint egy túlzott kockázatot vállaló bróker vagy beruházási bankár. Viszont ha jól, akkor Orbán állításával ellentétben nemhogy „elbukna”, hanem szép profitot takarít be.
Azt meg végképp nem értem, honnan veszi a miniszterelnök, hogy nem a szolgáltatásoké, hanem a termelésé a jövő. E ponton megint emlékek tolulnak fel: a Rákosi-rendszer a maga eszement iparosítási politikájával egyidejűleg a szó szoros értelmében tönkretette, jegelte és nem fejlesztette a pénzügyi és a hírközlési (vö. telefon) szolgáltatásokat. Orbánnak ehhez képest mázlija van: ma ezek olyan szerteágazóak és fejlettek, hogy vidáman sarcolhatja őket. De hogy a „termelésé” volna a jövő? Nincs a fejlett nyugati világnak egyetlen olyan országa se, ahol ne a szolgáltatások járulnának hozzá a legnagyobb hányaddal a GDP-hez! S ha ez érvnek nem volna elég, kénytelen vagyok közölni, hogy Kínában – melyre Orbán ábrándos irigységgel tekint – ma világgazdasági hatású átrendeződés megy végbe: a korábban kizárólag beruházás- és exportvezérelte gazdaság gyarapodása láthatóan a fogyasztásból és a szolgáltatásokból kezd táplálkozni, egyszóval a modernizáció a világ második legnagyobb gazdaságát is a nyugati minta felé tolja.
2:
Az egymást követő francia elnökökről köztudott, hogy szinte valamennyien korszakos építményekkel írták be magukat Párizs történetébe: a Defense-negyeddel, a Pompidou-központtal, a Louvre üvegpiramisával. Ehhez képest az első Orbán-kormány azzal a rettenetes, épületként közröhejt keltő Nemzeti Színházzal. Ám most, a második, „térben” kezdett gondolkodni. A szemünk előtt hurcoltak el szobrokat a Kossuth térről és vágtak ki tömegnyi fát. A térnek még a neve is megváltozik, visszaáll 1944-es alakja, jóval kevesebb lesz rajta a zöld, viszont megjelennek régen látott szobrok.
Sajnálom, de ismét Rákosi pajtás síron túli üdvözletét kell tolmácsolnom. Ő is „térben” gondolkodott. Kellett neki a Dózsa György út helyén egy Felvonulási tér; nosza tehát, eltüntette a villamost, beolvasztatta Tisza István, Andrássy Gyula és Darányi Ignác szobrát (a legenda szerint az összes bronz Sztálin elvtárs óriási, 1951 decemberében felavatott szobrában talált nyugvóhelyet), leromboltatta a Regnum Marianum templomot és kiirtatta a környező fákat, bokrokat. Így aztán már semmi se zavarta a felvonulásokat: a Sztálin elvtárs csizmája alóli mellvédről országunk vezetőinek zavartalan és hosszú rálátása volt az alant menetelő dolgozókra, katonákra.
Nincs kétségem felőle, hogy amikor készen lesz az új – immár nem Kossuth – tér, egyetlen ronda fa, bokor és szobor sem fogja Magyarország új urainak a kilátását oktalanul berondítani.
P.s. Volt egy további, „térbeli” közjáték is, ha valaki nem tudná. Amikor megfogant a magyar Forma–1 ötlete, Bernie Ecclestone, az autócirkusz nagy hatalmú ura körülnézett Budapesten és a Felvonulási tér – Ajtósi Dürer sor – Városliget útvonalat szemelte ki magának. A pálya kialakítása fák százainak a kivágását vonta volna maga után, amire nem csak a környezetvédők, a hatóságok is sikoltozni kezdtek. Ecclestone-nak nagyon határozott nemet mondtak és ekképp került a Forma–1 Mogyoródra. A Sztálin helyére lépő Leninnek nem kellett a Felvonulási téren azzal a kellemetlenséggel szembesülnie, hogy a lába alatt kapitalista versenyautók dübörögnek. A projekt elhalt. Vele együtt azonban egy másik is. A Damjanich utca tengelyében, a ligeti oldalon soha nem épült meg az új Nemzeti Színház, holott arra pályázatot írtak ki, és volt díjnyertes is. Kádár rendszere akkor nem a fákat sajnálta; a pénzből fogyott ki.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!