Volt idő, amikor tárt karokkal várták a ma már csak – némi eufemizmussal – migránsnak nevezett menekülőket. Volt idő, amikor a befogadó országok kevésbé voltak finnyásak arra, hogy vajon a hozzájuk igyekvők faji, vallási vagy politikai okoknál fogva fordítanak hátat hazájuknak, avagy egyszerűen emberhez méltó nyugodt életet, munkát, megélhetést akarnak maguknak és gyermekeiknek. Volt idő, amikor a fejlett Nyugat úgy tett, mintha 200 ezer magyart „a szovjet tankok elől menekülő szabadságharcosként” fogadott volna be, holott tudta, hogy 95 százalékuk egyszerűen él a vasfüggöny lehullása folytán kínálkozó lehetőséggel, és olyan színvonalon akar élni, amilyent csak filmekből vagy a rokon leveleiből ismert.
Igen, volt idő, amelyet úgy neveztünk, hogy kétpólusú világ. Aki akkortájt menekült, értelemszerűen a „kommunizmus” elől menekült, s ugyancsak értelemszerűen érdemelte ki a tárt karokat. A szíriaiaknak, irakiaknak, afgánoknak, eritreaiaknak, szomáliaiaknak történelmi balszerencséjük van. Nincs kétpólusú világ. A tömegek Európába tankok, ágyúk, gépfegyverek és gyilkos martalócbandák elől keresnek menedéket, ám ezek egyikén se díszeleg ötágú vörös csillag, legfeljebb a politikai és vallási fanatizmusnak egy-egy jelképe. A hazát változtatni akarók lába alól kicsúszott az a talaj, melyből évtizedeken át menlevelek sarjadzottak ki.
Nem irgalmas jó barátok, hanem – voltaképp – ellenségek várják őket, akik kerítéseket és falakat emelnek eléjük. Pedig egy-két évtizede a kutya se nézte, hogy egy vietnami vagy egy kubai miért menekül. A lényeg az volt, hogy a kommunista rendszernek fordít hátat, s ilyenformán élő illusztrációt szolgáltat ahhoz, hogy a kommunista rendszerek rosszak. Az egypólusú világ ilyesmit réges-régen nem igényel. Túlléptünk rajta.
Holott a tengeren át menekülni biztonságot ígérő helyekre mindig is áldozatokkal járt. Csak éppen senki nem számolta, hogy 1975 és 1978 között a mai lélekvesztőkhöz hasonló sajkákon hány vietnami fulladt a tengerbe. 800 ezren (a ’90-es évek közepéig 2 millióan) értek célba, ennyit tudunk. Szinte darabra azt is, hogy a kubai forradalom első öt évében 300 ezren jutottak el épségben Kubából Floridába, s később, kivált a ’70-es, ’80-as években még több tízezren.
A vietnamiakon az Egyesült Államok délkelet-ázsiai szövetségesei és barátai osztoztak, de jutott belőlük egy kevés Amerikába, Nagy-Britanniába és Németországba is. Ez a modell majdnem tizenöt éven át működött, ám amikor a kommunista világrendszer már recsegett-ropogott, érdekes módon megfogyatkozott a befogadási kedv. Az időpont jellemző: 1989 nyarán született meg a fogalom, hogy ezek az emberek voltaképp „gazdasági menekültek” (ismerős?), akiknek az ügyét egyenként meg kell vizsgálni, és eldönteni, hogy méltók-e a menedékjogra. És történt még valami: Vietnamban is beindították, ha nagyon óvatosan is, a gazdasági reformokat, ilyenformán a „rendezett hazatelepítési program” kezdett vonzóvá válni a Délkelet-Ázsiába menekült, de ott soha nem asszimilálódó vietnamiaknak. Ez tanulság a mának: a migráns addig nem vágyódik haza, amíg a problémáját nem kezelik a gyökerénél, egyszóval ott, ahonnan eljött.
A kubai menekültek sorsa meglepő hasonlóságokat mutat. Harminc éven át minden kubai, aki az Egyesült Államok földjére tette a lábát, automatikusan menekültnek minősült, és év múltán letelepedési és munkavállalási engedélyhez, majd állampolgársághoz jutott. Az egypólusú világban azonban ez a nagyvonalúság némiképp megcsappant, amennyiben egy 1996-os megállapodás értelmében az amerikaiak csak azoknak a kubaiaknak adták meg ezeket a jogokat, akik „száraz lábbal” jutottak be Floridába; akiket a parti őrség még a vízen elkapott, azokat hazatelepítették. Amióta beállt az enyhülés a két ország viszonyában, az amerikaiak fokozódó igyekezettel kapják el a tengeren a kubai „csónakosokat”, és küldik őket haza. Nem utolsósorban azzal a sunyi hátsó szándékkal, hogy várják csak ki, amíg jön az amerikai tőke is, amelynek nagyobb szüksége lesz rájuk Kubában, mint az Egyesült Államok jóval drágább munkaerőpiacán.
Szegény afgánok, szírek stb. átkozhatják a sorsot, hogy a rendszerük nem kommunista, mert ilyenformán se befogadásra, se eltartásra nem számíthatnak. Az az istentelenül sok gazság, ami velük történik, az állandó életveszély nem elegendő ok arra, hogy a magát kereszténynek nevező világ Ferenc pápa intelmét kövesse, és „fivéreinek, nővéreinek” tekintse ezeket a nyomorultakat.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
