A legfrissebb magyar politikai irodalomban hovatovább közhelyszámba megy, hogy Orbán Viktor abban a bizonyos idei, tusványosi beszédében temette el a liberális demokráciát. Kétségtelen: mindazok a káromló mondatok, amelyek a magyar miniszterelnök száját elhagyták, alapjában az erdélyi fürdőhelyen hangzottak el, bár – tompított formában – előjöttek a rákövetkező (budapesti) nagyköveti értekezleten is. Annak a gondolkodásmódnak a kritikájával, hogy létezik-e demokrácia a szó euroatlanti értelmében, amely nem liberális, hanem „illiberális”, nem foglalkoznék, mert az egész úgy hülyeség – a sikeres „illiberálisok” és a versenyképességben alulmaradó liberálisok dichotómiájával együtt –, ahogy van. Azzal viszont vitatkoznék, hogy a temetés időpontját mikorra helyezzük el a történelemben, közelebbről: Orbán pályafutásában.
1998 májusát írjuk, tehát az általam felidézendő történet már 16 éves. A helyszín ezúttal nem Tusványos, hanem a nagyköveti értekezlet. Orbán Viktor friss miniszterelnökként arra utasítja a hüledező, de főként értetlenkedő külképviseleti vezetőket, hogy a továbbiakban az ő kormányának vezérlő elveként ne a „rule of law”-t (a jog uralmát), hanem a „law and order”-t (a törvényt és a rendet) reklámozzák. A szónok az angol kifejezéseket használta. Nem szándék nélkül. A hallgatóságnak az a fele ugyanis (nem tudom, mekkora), amelyik megfelelő politikai műveltséggel rendelkezett, föltétlenül értette, miről van szó. Rövid leszek: a „reaganizmus” feltámasztásáról.
A közismerten ultrakonzervatív volt amerikai elnök ugyanis – megválasztása előtt, de még kaliforniai kormányzóként is – rendre a „law and order”-rel kampányolt, amit az amerikai politikai irodalom „illiberális platformnak” nevez ma is. Reagan az összes amerikai devianciát (bűnözés, szex, homoszexualitás, drog, korrupció, családellenesség) ebbe a platformba csomagolta. Orbán volt annyira művelt, hogy tudjon róla. Máig nem feledkezett meg Reaganről. Tusványosi beszédében idézett (névtelenül, s mint kiderült, hamisan) egy „nagy elismertségnek örvendő elemzőt”, aki szerint az amerikai puha hatalom ereje hanyatlik, mert „a liberális értékek ma a korrupciót, a szexet és az erőszakot testesítik meg”.
A csúsztatás klasszikus esete. Ha „ma”, akkor Reagan idején nem. Ha akkor „igen”, akkor azóta semmi sem változott. Holott Orbán szerint a 2008-as nagy pénzügyi válság óta új világ van. Erre a föltevésre épül minden előadása.
A liberalizmustól való 1998-as sunyi elhatárolódás előre vetítette Orbán későbbi magatartását. A kétszínű miniszterelnök ugyanis a kérdéses időpontban még a Liberális Internacionálé alelnöke volt, pártja meg az LI tagja, ő maga pedig Lambsdorff grófnak, a német liberálisok vezérének a pártfogoltja. (Ez „nem volt semmi”, mert az FDP másik nagy alakja, Genscher külügyminiszter az SZDSZ-t támogatta, amikor az 1994-ben szövetségre lépett az MSZPvel.) Orbán, amikor elkezdett „law and order”-ezni, már tudta, hogy egy szép nap hátat fordít az LI-nek, mert az erő az európai kereszténydemokrácia, közelebbről az Európai Néppárt oldalán van. Ő pedig nagyobb családban gondolkodott, mint a mindig is perifériális liberálisok. Már akkor úgy gondolta, hogy ha a Néppártban befolyáshoz jut, az százszor annyit ér, mint alelnökösködése a liberálisoknál. És azt is jó orral szaglintotta ki, hogy ha Lambsdorff grófot a belga Wilfried Martensre cseréli fel, jó lóra tesz, mert a némettel ellentétben a veterán kereszténydemokrata belga politikus nem igazán az elvek embere.
Két év sem telt el, és 2000-ben valóban otthagyta a Liberális Internacionálét. Ezt, lévén „pragmatikus” politikus, éppoly könnyű szívvel megtette, mint ahogyan később zsigeri oroszellenességből oroszbarátságra váltott. Köpönyegforgatására Otto von Lambsdorff ingerült és kemény hangvételű közleményben reagált, kijelentvén: a kilépéssel „megkérdőjeleződhet a magyar politika megbízhatósága”, amelynek akár hazánk külügyi kapcsolataira is kedvezőtlen hatása lehet. Prófétai szavak voltak – 14 évvel ezelőtt. Noha Orbán vállrándítással intézte el az egész dolgot, tiszteletem Lambsdorffé. 2014 „Orbanisztánja” ma valóban a megbízhatatlanság etalonjának számít az unióban, hogy külügyi kapcsolataink hovatovább tragikusak. De a „láttam már ilyet” (déjà vu) érzése engem nem csak ennek a régi történetnek a felidézésekor fog el. Amikor most, a 2014-es nagyköveti értekezleten Orbán azzal rakott paravánt a maga „keleti nyitása”, az illiberális antidemokráciák sikereinek felmagasztalása elé, a következő szavakkal érvelt: „az értékkérdések fontosak – a NATO és az EU is bizonyos mértékig (sic!) értékközösség –, de ez nem jelenti azt, hogy Magyarországnak úgy kell viszonyulnia a szövetségi rendszerén kívüli országokhoz, hogy mit gondol azok kultúrájáról, politikai intézményrendszeréről, demokráciájáról”. Magyarul: tökmindegy, hogy egy kereskedelmi partner, ha hasznot hajt, illiberális vagy sem, osztozik-e a mi állítólagos értékeinkben vagy sem.
Remek! Noha Orbánt szokás azzal megvádolni, hogy a „putyinizmushoz” vonzódik, a találmány nem annyira orosz, mint inkább kínai. Kína az az ország, amelyik külpolitikai vezérlő elvévé tette Teng Hsziaoping híres mondását: mindegy, hogy a macska fekete vagy fehér, a lényeg, hogy egeret fogjon. Kína (egypártrendszer lévén!) szemrebbenés nélkül üzletel és barátkozik a legundorítóbb iszlamista diktatúrákkal is (lásd Szudán), ha a gazdasági érdekei úgy kívánják. Ha olajat, nyersanyagot, földet tud venni. Kivonja magát minden szankciópolitikából (vö. Irán); valóban teljesen közönyös az iránt, hogy partnerei milyen politikai intézményrendszert működtetnek. Igaz, elvárja, hogy őt se ültessék a szőnyeg szélére.
Orbán hajszálra ugyanezt a közönyt gyakorolja (vö. a baltás gyilkos esetét) és ugyanezt várja el önmaga illiberális rendszerével szemben.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
