Szép jutalmat ajánlok fel annak, aki Viktor Tyihonovot, a szovjet, majd orosz jégkorong-válogatott, továbbá az „ezerszer” bajnok katonacsapat, a CSZKA most elhunyt edzőjét legalább kétszer látta mosolyogni. Holott lett volna oka rá. Nyolc világbajnoki és három olimpiai arany volt a teljesítménye, és nyugtázhatta egy kanadai szakíró véleményét, miszerint 1979 és 1983 között a szovjetek voltak a világ legjobb korongosai. Jobbak az észak-amerikai liga profijainál is.
Tyihonov mosolya nem lett volna őszinte, nem illett volna az alkatához. Kegyetlen, diktatórikus módszerekkel nevelte, irányította a „legényeit”, amiről az egész akkori szovjet sporttársadalom tudott, csak épp senki nem mert beszélni róla. A játékosok legkevésbé, hiszen a mester kabátujjában ott volt az adu ász: csak az utazhatott a csapataival Nyugatra, akit ő ezzel a keggyel megajándékozott. Ráadásul: hogyan festett volna, ha ennyi siker fényében egy játékos vagy egy újságíró nem a dicsőségről, hanem a tarthatatlan állapotokról beszél?! Horribile dictu: még Brezsnyev presztízsének is árthatott volna.
Mellesleg, ha a cél szentesíti az eszközt, akkor éppenséggel hazai példákkal is előállhatok. Kemény, sőt olykor kíméletlen edzőből szakajtónyi akadt hazai tájakon – és őket is igazolták az eredmények. Legyen elég Széchy Tamás emlékét felidéznem, vagy Rozsnyói Kati „nénire”, esetleg Vígh Lászlóra (a kétszeres olimpiai bajnok Magyar Zoltán tornász edzőjére) utalnom. De Viktor Tyihonov egészen bizonyosan mindenkit felülmúlt. 10-11 hónapig tartotta edzőtáborban a játékosait, akik akkor edzettek, ettek és aludtak, amikor ő úgy parancsolta. Edzés után sehova nem mehettek, csak vissza a „bázisra”. Amikor meg lazítani akartak – például az NHL „All stars” elleni New York-i 6-0 után (1979) – csak annyit mondott nekik: „hát, ha maguk így akarják, akkor holnap kétszer olyan erős edzést tartok, mint amilyet elterveztem”.
Ám, amint diktátorokkal történni szokott, a Gorbacsov-féle időkben rossz napok köszöntöttek Tyihonovra.
Legfelsőbb engedély – inkább ígéret – birtokában minden sztárja külföldre akart szerződni. Leginkább az NHL-be. A trénernek mániája lett, hogy „disszidálási láz” vett erőt a játékosain, s lévén ezredesi rangot viselő, kiváló politikai kapcsolatokkal rendelkező sportvezető, elkezdett cselezni. Aki nagyon gyanús lett, azt egyszerűen kihagyta a válogatottból vagy a túrázó CSZKA-ból, s az illető ilyenformán nem utazhatott legálisan külföldre.
Tiszta csoda, hogy a lázadás csak 1989-ben tört ki. Igor Larionov, a KLM-ként (Krutov, Larionov, Makarov) emlegetett „csodasor” középcsatára a reformokat hevesen pártoló Ogonyok c. hetilapban valóságos vádiratot közölt az edző ellen. Kitálalt. Elmondta, milyen „börtönviszonyok” között tartotta őket Tyihonov, és „valóságos csoda volt, hogy a feleségeink egyáltalán szülni tudtak”. Válaszként az edző mindenhonnan kizárta őt. De rosszul számított. Larionov mellé odaállt a legjobb hátvéd, Fetyiszov, majd sorban a többiek. Végül a szövetségnek könyörögnie kellett, hogy legalább „még egy” válogatott meccsre álljanak ki (megtörtént, Svédország ellen), s aztán mehetnek Kanadába meg Amerikába isten hírével. Nem is kell, hogy betöltsék a 30. életévüket, holott korábban ezt szabták feltételül.
Tyihonov tanult az esetből, megszüntette a börtönrezsimet. Még ahhoz is hozzájárult, hogy a „disszidensek”, ha akarnak, visszajöjjenek a válogatottba. És amilyen istentelen mázlija volt – vitathatatlan zsenialitása mellett –, még hét évig vezethette a válogatottat, majd a CSZKA-t, és az orosz hoki kimeríthetetlen tehetségforrásából úgy tudott meríteni, mintha mi se történt volna. Jött Mogilnij, Bure, Fjodorov, Bikov, Homutov, Kamenszkij, Irbe, Tatarinov – először őhozzá, majd aztán usgyi, ki a tengeren túlra. Akárhogyan is, az 1996-ban visszavonult diktátor dicsőségben (meg egy 1992-es olimpiai arannyal) őszült meg. 66 éves volt ekkor.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
