Orbán Viktor leválthatatlansága hovatovább közhely: nem csak a közbeszédben, a politológiában is. Szó, mi szó, ahhoz, hogy távozzék a miniszterelnöki székből, a Fidesz kétharmados parlamenti többségével a háttérben semmi esély nincsen. Ahhoz az kellene, hogy az első etapban a saját pártja szabaduljon meg tőle. A horizonton azonban ilyesmi ugyancsak nem sejlik fel.
Mindazonáltal megvallom, nem hiszek a leválthatatlanságban. Javaslom tehát azoknak, akik – olykor vallásos hittel – hisznek az ilyesmiben, nézzenek vissza egy kicsit a 20. század középtájának magyar történelmébe. Ott beleütköznek Rákosi Mátyás nevébe. A Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) főtitkára egy évtizeden át leválthatatlannak tűnt. Pozíciója ugyan 1953 júniusa és 1954 vége között gyöngült ugyan, de 1956 nyaráig egy percre sem merült föl, hogy kiakolbólítsák abból a tisztségből, amelyet viselt, s ahonnan minden szálat a kezében tarthatott.
Nem akarnék ugyan történelmietlen párhuzamokba bocsátkozni, de e tekintetben – mármint a „minden szál egy kézben” tekintetében – nagyfokú a rokonság az egykori kommunista vezető (inkább diktátor) és a mai miniszterelnök között.
De van más is. A káderpolitika. A mából visszanézve kifejezetten érdekesnek találom, hogy, ha a „helyzet” úgy kívánta, Rákosi épp oly szenvtelenül szabadult meg a régi harcostársaktól, ahogyan Orbán tette. Magában a Fideszben (hatalmon kívül és hatalmon belül) legalább annyi tisztogatás és lefokozás volt, mint amennyi az MDP-ben. (Azzal a nem jelentéktelen különbséggel persze, hogy a Rákosi-diktatúra 1951-ig legszívesebben a börtönt és a bitót választotta „megoldás” gyanánt, míg Orbán a politikai száműzetés módszerével élt, élhetett csak.) Rákosi előbb a régi szocdem bajtársaktól, aztán a Kádár-féle honi kommunistáktól szabadult meg, majd 1953, de különösen Nagy Imre kiszorítása után már a hajdani bizalmi körből is csak Gerő Ernő maradt meg mellette. A régiek helyett jöttek az addig alig ismert, de már egy ideje funkcióban levő újak: Ács, Vég, Kristóf, Hidas, Kovács István, Földvári, Szalai Béla és különösen Hegedüs András, akiből a főtitkár Nagy után miniszterelnököt csinált. Bár ezek közül senki se maradt sokáig a Politikai Bizottságban vagy a Titkárságban, mert Rákosi szeszélye ide-oda tologatta őket.
1953 júniusáig a magyar nép csak azt tudta, hogy létezik egy „négyesfogat” – Rákosi, Gerő, Farkas, Révai – s rajtuk kívül senki más. Aztán új neveket tanult, ha tanult. Ezt a „tanfolyamot” végeztük el mi is Orbánnal. Volt ugyebár rajta kívül (ha a 20 éve kivált „fodoristákat” nem számítjuk) Kövér, Áder, Deutsch, Pokorni majd Navracsics, de Orbán idővel másokba szeretett bele. Felbukkant Kósa, Rogán, Lázár, Szijjártó, Budai, Papcsák, de olyan nevek is, mint Schmitt Pál vagy Pelczné Gáll Ildikó. Ha ma végignézünk a terepen, a „nehézsúlyú”(-nak hitt), olykor morgolódó figurák, mint Kövér, Áder, Pokorni, Navracsics – ellentétben Lázárral, Rogánnal, Szijjártóval és néhány más, új kedvenccel – nincsenek döntési helyzetben. A parlamenti elnöki, az államfői, a polgármesteri, a brüsszeli biztosi szék nem olyan, ahonnan Orbán ügyleteibe bele lehetne szólni.
Minthogy a Fideszben az Orbán Viktor iránti lojalitás az utóbbi pár évben minden más szabályt felülírt, a „fiatal farkasok” azzal tündökölnek, hogy ha kell, keményebbnek, eltökéltebbnek, szúrósabbnak látszanak, mint maga a főnök. Ezrével vannak ma Magyarországon olyanok, akik „kisakkozták”, hogy ha már egyszer Orbán túlhatalmi helyzetben van, akkor a hozzá való feltétlen alkalmazkodás, kiszolgálás nélkül egy lépéssel sem lehet előre jutni a karrier lépcsőfokain. Legfeljebb hátra.
A magyar funkcionáriusokat 1954 vége és 1956 nyara között ugyanez az érzület vezérelte. Fájdalom, de közéjük tartozott az épp hogy rehabilitált Kádár János is. Ma is létező híveinek, csodálóinak nem ajánlom olvasásra Rákosihoz intézett 1954. novemberi levelét, mely egy hűségnyilatkozattal ért fel. A már akkor is „sakkmester” Kádár, körülnézve a formailag még részben Nagy Imre által uralt magyar politikai tájképen, vissza akart emelkedni a politika csúcsaira, s ráérzett – helyesen –, hogy ez Rákosi nélkül nem fog menni. Ebben a levélben úgy tett, mintha fogalma se lett volna róla, hogy őt nem az ÁVH, nem Farkas dugta börtönbe három évre, hanem épp maga Rákosi. Azzal „nyalt be” a főtitkárnak, hogy önnön hányattatásaiért a felelősséget teljes egészében az ÁVH-ra, ügyészekre, bírákra tolta, ráadásul egy jó szava nem volt Nagy Imréről. Legfeljebb egy-két sunyi módon kétkedő.
Kádár is leválthatatlannak gondolta akkor Rákosit, s lám, a „Borzasnak” becézett főember karrierje kevesebb mint két év múltán véget is ért. Nem tudta, hogyan számoljon el a múltjával; hibát hibára halmozott. Miként 1954 vége felé Nagy Imrétől, 56 tavaszán-nyarán tőle is elfordult a saját – opportunista – központi vezetősége. Történnek előre nem látható csodák, föltéve, hogy van „külső nyomás”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
